Bár úgy harangozták be, mint minden idők legszorosabb amerikai választását, Kamala Harris és Donald Trump küzdelme meglehetősen simán alakult: egyes államokban még számolják ugyan a szavazatokat, de már semmi kétség nem férhet Trump fölényes győzelméhez, aki a kulcsfontosságú ingaállamok nagy részét besöpörte. Sehol sem volt tehát az idei az olyan valóban késre menő csatáktól mint George W. Bush és Al Gore 2000-es küzdelme: minden idők egyik leghírhedtebb választása gyakorlatilag Floridában dőlt el, ahol Bush mindössze 537 szavazattal győzött. Mindez olyan kis különbség, hogy végül a Legfelsőbb bíróságot is megjárta az ügy.
A több mint 300 milliós Amerikai Egyesült Államok sorsát tehát akkor kicsivel több mint 500 ember döntötte el – innen pedig már nem is kell olyan nagy képzelőerő belegondolni: mi lenne, ha mindössze egy emberen múlna minden? Ez ugyanis a 2008-as A döntő szavazat című film alapsztorija. Igaz, készültek jobb filmek a politika természetéről (mondjuk az Amikor a farok csóválja), vagy épp a választásokról (például a Gimiboszi), Joshua Michael Stern dramedyjét pedig mára jobbára elfeledték – talán joggal. Ám 2024-ben, mikor az emberek másodjára is bizalmat szavaztak Trumpnak, egészen furcsa élményt nyújt megnézni.
A film főhőse egy Bud Johnson nevű alak Új-Mexikóból. Igazi semmirekellő, ennek igazolására pedig fordított baseballsapkája és kinyúlt pólói mellett több jelenetet is szentel a mozi: ellenőrként dolgozik egy tojásüzemben, ám még innen is kirúgják, képtelen ugyanis bármiféle felelősséget vállalni. Egy nemtörődöm alkoholista, aki minden este a tévé előtt sörözve dől ki, hogy aztán másnaposan ébredjen. Szerencséjére azonban lánya, a 12 éves Molly nála sokkal felelősségteljesebb, ő kelti fel apját, hogy időben beérjen a munkába, amíg még van hova beérnie, és ő ragaszkodik ahhoz, hogy állampolgári kötelességével élve szavazzon az elnökválasztáson.
Épp ebből lesz majd a bonyodalom: a férfi megígéri, hogy elmegy szavazni, ám egy újabb, sörrel átitatott este meghiúsítja mindezt. Molly hiába vár rá a szavazóhelyiség előtt, ezért hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, inkább cselekszik és ő adja le a voksot apja helyett. Mindez persze érvénytelen lesz, amelynek normál esetben nem sok következménye lenne, ám az elnökválasztás végül olyan szorosan alakul, hogy minden azon múlik, az ingaállamnak számító Új-Mexikót ki viszi el – ott pedig minden Texico körzetén áll vagy bukik, ahol épp főhőseink élnek. Itt is döntetlen lett az eredmény, mivel azonban főhősünk szavazata érvénytelen, a helyi törvények szerint lehetősége van ismételten szavazni – az, hogy ki lesz a következő elnök, így azon múlik, ki kapja az ő voksát.
Budot az a Kevin Costner alakította, aki lényegében egész karrierjét a hétköznapi amerikai hős megteremtésének szentelte: leghíresebb szerepeiben baseballsztárt (Baseball bikák) és -rajongót (Baseball álmok), vagy épp westernhőst (Farkasokkal táncoló, Fegyvertársak, Yellowstone) alakított, csupa olyan figurákat, akik nagyon is integráns részei az amerikai életérzésnek. Bud is pontosan ilyen – annak ellenére, hogy látszólag tökéletes ellentéte Costner korábbi szerepeinek.
A legtöbbször ugyanis azt testesítette meg, hogy az amerikaiak milyenek szeretnének lenni, vagy milyennek szeretnék látni magukat, Bud pedig olyan, amilyen egy átlag amerikai állampolgár valójában: nem igazán érdekli a politika, csak élni szeretné az életét, megnézni az esti meccset és meginni a hideg sörét. Hogy a film Costner számára is kiemelt jelentőséggel bírhatott, azt az is mutatja, hogy amikor rájött, hogy nem tudják bemutatni a mozit még a 2008-as választások előtt, inkább saját zsebből finanszírozta azt. Ez egyébként ma sem áll távol tőle, legújabb többrészes westerneposzát, a Horizontot szintén maga pénzelte, igaz, az eddig bemutatott első rész hatalmas bukás volt.
Hasonlóan járt A döntő szavazat is: a 20 millió dollárba kerülő film olyan gigasikerek, mint A sötét lovag vagy a Mamma Mia! mögött mindössze a hatodik helyen nyitott a toplistán, végül világszinten is csupán 17 milliót hozott, azaz a költségeit sem termelte vissza. A kritikusok többsége lehúzta, habár a legendás Roger Ebert egészen kedvezően írt róla és Frank Capra filmjeihez hasonlította mint olyan alkotást, amely a hétköznapi amerikaiakból kreál naiv, ám megható hőst.
Van a filmben egyfajta édes nosztalgia, ugyanis azokat az időket idézi, amikor még valóban elképzelhető volt úgy élni az életet, hogy valaki nem foglalkozik politikával, vagy azzal, hogy a szomszédja kire szavaz. A politika egyfajta szükséges rosszként jelenik meg benne, nem az életünk legapróbb részleteibe belemászó kúszónövényként – egészen addig, míg ez valóban meg nem történik a főhőssel.
A film talán legjobb, mai napig szórakoztató része az a szatíra, amit a pártokról és a médiáról mutat. Miután kiderül, hogy minden a meglehetősen apolitikus Bud szavazatán áll vagy bukik, az inkumbens republikánus elnök és demokrata kihívója is a főhős városkájába siet, ahol a kamerák és riporterek már keselyűként köröznek Bud felett. Egyikük sörözni hívja, míg a másik már egy teljes fogadást szervez számára, még a sitten ülő barátját is kiszabadítják, hogy újra összeállhasson a Willie Nelson tribute-bandájuk, nemsokára pedig már maga a country-legenda biztatja szavazásra Budot egy tévéreklámban.
Azt gondolhatnánk, mindez nem történhetne meg a valóságban, ám az idei választási kampányban már a lehető legszűkebb célcsoportokat megcélozva kampányoltak a pártok: a demokraták például spanyol nyelvű reklámokban hirdették az ingaállamokban élő kisebbségeknek azt a Trump-gyűlésen elhangzó viccet, miszerint Puerto Rico nem más, mint egy szemétsziget. Mikor Bud elszólja magát, hogy zavarják a bevándorlók, a demokraták előállnak egy nacionalista tévéreklámmal a határok védelméről és arról, hogy nem szabad több migránst beengedni. Mikor pedig úgy nyilatkozik, hogy őt nem zavarják a melegek, a republikánusok érkeznek egy hirdetéssel, miszerint természetesen támogatják a melegházasságot. Hirtelen felborulnak az oldalak és viszonyok, egyedül az számít, mivel lehet megnyerni Bud, azaz a választó kegyeit – innentől pedig nem is olyan nehéz párhuzamot vonni azokkal a folyamatokkal, melyek ma zajlanak.
Kevin Costner a 90-es években vált republikánusból demokrata szavazóvá, egy 2019-es interjújában pedig már függetlenként definiálta önmagát. A 2020-as választás során a demokrata Pete Buttigieg mellett kardoskodott, de végül az elnökjelölésért induló Joe Bident támogatta, Wyomingban pedig nyíltan kiállt amellett a Liz Chaney mellett is, aki egyébként republikánus, de olyan erősen Trump-ellenes, hogy a mostani választáson már Kamala Harris mellett kampányolt. „A politikai terep ma felismerhetetlen számomra – és szégyen, hogy idáig jutottunk. Ez egyetlen nap alatt is megváltozhat, ám nem egy szavazaton múlik, hanem azon, hogy az emberek azt mondják: ’Megpróbálok tovább látni önmagamnál’. Ez a közszolgálat definíciója” – nyilatkozta a színész még 2019-ben, szépen körbeírva, miről is szól A döntő szavazat.
A film egyébként nem foglal állást egyetlen párt mellett sem, inkább azt a képmutatást mutatja be, hogyan viszonyulnak azok a választókhoz. Miközben a demokraták és republikánusok is minden elvüket levetik csak azért, hogy megszerezzék a döntő szavazatot, maga Bud – főleg lánya révén, akinek gyakorlatilag az egész jövője múlik azon, apja hogyan voksol – szép lassan felnő a feladathoz, és olyan állampolgárrá válik, aki nemcsak azzal az elvi kötelességével él, hogy szavaz, de azzal is, hogy előtte tájékozódik, megfelelően megismeri a jelölteket és azok ajánlatát, és mindent megtesz, hogy átlásson azokon a hazugságokon, amelyeket a média és a politikusok tolnak az arcába. Ez az, ami ma nemhogy nem egyértelmű, de talán a legnagyobb csorbát szenvedi a demokrácia szempontjából – nem csak Amerikában, de a világon szinte mindenhol. Az idei választást Új-Mexikóban ugyan Kamala Harris nyerte meg, ám az eredményeket tekintve nem kérdés, hogy egy átlagos, apolitikus amerikai – egy Bud Johnson – kire szavazott.
