A lány szegény virágárus, aki bollywoodi filmeken ábrándozva igyekszik egérutat nyerni a csúnya realitás elől, amíg arra vár, hogy őt is megmentse egy izmos herceg.
Az sem baj, ha tud énekelni és táncolni is, már a vásznon látott zenés tömegjelenetekben megszokott módon.
A fiú szegény virágárus, aki úgy nézi a mozik verekedő és táncikáló filmsztárjait, hogy lassan bizonysággá érik benne: erre ő is képes lenne! Már csak egy elesett, megmentésre váró leányzóra volna szükség.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
A tanodák – ahová önként mennek a gyerekek – szeptembertől kötelesek megadott számú középiskolás fejlesztőfoglalkozását is végezni.
Eddig is jó volt minden, de most már aztán végképp az lesz – hirdeti a 2026-os költségvetés tervezete. Családok, nyugdíjasok, harcba! De nem úgy, mert békét hirdetünk, amúgy kövér védelmi kiadással.
Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.
Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügynökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.
Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.
A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.
