A helyzetkomikumon alapuló, állandó figurákkal és helyszínekkel, valamint kiszámíthatóan visszatérő bemondásokkal operáló vígjátéksorozatok zsánere az ötvenes évek óta a televíziózás egyik talpkövének számít a nyugati világban.
Hozzánk azonban, mint annyi minden más, csupán érdemi késéssel, a hatvanas évek derekán jutott el a sitcom – illetve annak különleges válfaja: az animációs sitcom. Ez volt a Romhányi (Rímhányó) József magyarította The Flintstones, vagyis a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki, mely sorozat egyrészt rögtön magán viselte a műfaj jószerint mindahány ismertetőjegyét, másrészt helyből meghódította a magyar közönséget.
A közönségfogadtatás hevét kellőképpen indokolta az a tény, hogy a sitcom voltaképp ismeretlenül is ismerős lehetett a korabeli magyar nézők számára. Elvégre a hazai kabarétörténetben izmos hagyománya volt a bohózati félreértéses helyzetkomikumnak csakúgy, mint a jelenetről jelenetre vándoroltatott, szállóigés bemondásokkal dolgozó alakoknak (Pomócsi bácsitól a mindig károgó és szófacsaró Zacsekig).
A hazai termés
A két kőkorszaki szaki, illetve egyáltalán, a Hanna and Barbera-rajzfilmek kihívására rá-adásul a magyar animáció is gyorsan reagált. Így született meg 1968-ban a Mézga család, mindjárt az első sorozat (Üzenet a jövőből – A Mézga család különös kalandjai) fő- és mellékfiguráival szinte leltárszerűen megfelelve a rajzolt sitcomok műfaji elvárásainak. Nepp Józsefék naprakészségét jelezte az is, hogy a Mézga família nemcsak eladhatónak bizonyult a nemzetközi piacon, de már a legelső széria legyártásához is érkezett Nyugat felől tőke.
| ||
Amíg az animációs sitcom sikeresen meghonosult, addig az élőszereplős főzsáner sokkalta keményebb diónak bizonyult. A vonatkozó amerikai sorozatok részint eleve a műsorrendbe illeszthetetlennek tűntek a hazai illetékesek számára, hiszen e sitcomok túlságos jólétet és gondtalanságot jeleztek, méghozzá tüntetően hétköznapias körítésben.
Innen nézve tehát nem meglepő, hogy az első igazi sitcom, amely 1973 decemberében megjelent a Magyar Televízió programján, nem amerikai, hanem brit gyártmány volt, s az alsó középosztály legeslegalján játszódott. Ez volt A buszon, amely egyesítette a családi és munkahelyi helyzetkomikumok garmadáját, ámde hiába aratott hatalmas sikert a magyar tévénézők körében, a szabályozott nyilvánosságban jószerint csakis riasztó példa gyanánt illett hivatkozni rá. Molnár Gál Péter például így óvott e „reakciós ízléstelenségtől”: „Mintha egy angol Gugyerák családot kísérnénk nyomon biológiai kalandjaikban. Égető szükségletek, szerelmi tehetetlenség, táplálkozás, emésztés, melltartógumi pattintgatása ennek a sorozatnak a középponti témája. Illemhelyek ablakán mászkálnak a főszereplők. (…) Váladékok körül forog a mese: még egy egyszerű nátha is gusztustalanná tud lenni A buszon sorozatában.”
A magyar tévéseket mindenesetre vajmi kevéssé ihlette meg az angol változatában beköszönő élőszereplős sitcom. A honosítás ugyanis a szokottnál koncentráltabb és huzamosabb szakmai meg anyagi energiabefektetést igényelt volna (közös stílust megvalósító írócsapattól a szüntelen színészegyeztetés fáradalmáig), ellenben nem ígért hivatalos sikert, s mindeközben veszélyeztette volna a szórakoztató műsorok jól bebetonozott rutinját is. Így hát magyar sitcomok helyett még hosszú éveken át inkább csak egy-egy proto-vígjátéksorozat került a hazai tévénézők elé.
Az első ezek sorában alkalmasint az 1976-os Robog az úthenger volt. A hat epizódból álló sorozat (rendező: Bednai Nándor) alapjában veszélytelen, országjáró szatíra volt, ám a főszereplő, a Szabó Gyula által játszott Józsi, az úthengeres körül mégis megjelent a sitcom néhány jellegzetes jegye. Ilyen a fixen visszatérő bemondás („Vár rám az én kis rezedaszagú falum, ahol este ha feltámad a szél, összesúgnak az emberek: Jön már Józsi az úthengerrel!”), a nevezett munkagép mint élettér vagy éppenséggel Szabó Gyula vonalban tartott, mindentudó figurája.
Ugyancsak hat epizódból állt s szintén a fékezett habzású szatíra felől közeledett a sitcom zsáneréhez az 1982-es lakóközösségi sorozat, A 78-as körzet (rendező: Palásthy György). Itt különösen Sztankay István szerepe körül kristályosodtak ki vérszegényes sitcomelemek: a típusbohózati férjnéven (Dezső) kezdve, egészen a szódavíz visszatérő hiányolásának szállóigésítésén.
1984-ben azután megint egy hatepizódos sorozat hozott érdemi előrelépést. Ez volt a mélyen inadekvát főcímdalát (Száguldás, Porsche, szerelem) elhíresítő Szálka, hal nélkül, amellyel Dobray György rendező és Gyurkovics Tibor forgatókönyvíró minden addiginál közelebb jutott a sitcom sablonjához. Itt Bodrogi Gyula, Máthé Erzsi és a fiukat alakító Szacsvay László egyaránt stabil sitcomalakot hozott, az epizódok pedig látványosan a „variációk egy témára” szellemében ismételték újra meg újra ugyanazt a cselekményvázat.
Eszerint a fusizó Wágner családhoz telefonos segélykérés érkezik, a férfiak – az őket elemózsiával felszerelő feleség és anya búcsúja közepette – útra kelnek, hogy aztán a javítási helyszínre kiszállva teljes felfordulást okozzanak. Idővel megjelenik Wágnerné, kezében az ételhordóval, majd apát és fiát menetrend szerint, félreértés következtében megverik, s az epizódok rendre a kórházban végződnek.
A nyolcvanas évek csernyenkói mélypontján ez a szembeötlően szegényes körülmények között leforgatott sorozat végre csírájában hordozta egy életképes sitcomsorozat lehetőségét. A folytatás azonban elmaradt.
Eddig, eddig, eddig
A nagy, habár nem mindenestül színvonalas áttörésre azután végül csak a rendszerváltást követően került sor. 1991 őszén indult útjára ugyanis a Família Kft., amelynek producere a honosító innováció hazai tévés kultúrhérosza, Gát György volt, s a családi meg a munkahelyi sitcom típusait egyesítő és voltaképp a szabad vállalkozás reklámfilmjének is beillő sorozat alkotói hozzávetőleg tudták, hogy mit is akarnak.
„A sitcom egy olyan lipity-loty műfaj” – fogalmazott az indulás táján találóan – és az elvárásokat bölcsen limitálva – a sorozat művészeti vezetője, Réz András, s a Família Kft. évadai jól megfeleltek e körülírásnak. Magyar vígjátéksorozat esetében először itt készült pilotepizód, az írók, mindenekelőtt a Vajda nővérek pedig a műfaj hazai történetében elsőként már másodlagos cselekményszállal (subpilot) is dolgoztak, s azt helyenként sikerrel találkoztatták össze az adott epizód elsődleges sztorijával.
| ||
Megjelent a korábban itthon oly sokat kárhoztatott gépi alánevetés gyakorlata is, valamint jól érzékelhetően körvonalazódott a brandképzés vágya: újsággal, musicallel stb. S habár a durván túlméretezett, s hozzá egyenetlen színvonalú és motiváltságú szereplőgárda (a Szép ikrek egyike évadszámra meg sem szólalt a jeleneteiben), illetve az egyre inkább dobott sztorik viszonylag hamar be- és leárazták a szériát, azért a közönség sokáig kitartott, és nem lett látványosan „eddig, eddig, eddig” Esztergályos Cecíliáékkal. (1994-ben e sorozattal párhuzamosan futott a királyi tévén a sitcomot a zenés dramedy felől közelítő Koltai Róbert-sorozat, a Patika is, rokonszenves részsikereket felmutatva.)
A Família Kft.-t végül paradox módon a kereskedelmi televíziózás végezte ki 1999-ben, s vele évekre a sitcom műfajának is újra leáldozott. Amíg az ezredforduló után a köztévé a Kern András-i svádára alapozott, lagymatag és nosztalgikus tempójú Kávéházat indította csatába, addig az állandóan egymás papírjába leső két nagy kereskedelmi csatorna a Teát (Tv2), illetve a Limonádét (RTL Klub) bocsátotta a közönség elé. E két utóbbi sorozat legsérülékenyebb pontjait a bűnösen elegyes végeredményű casting, a kínos tempótlanság meg a sterilen ötlettelen sztorik és dialógusok jelentették – élénk közöny kíséretében hamar a süllyesztőbe is került mindkettő.
Átütő igénytelenségében tovább húzta náluk a Hernádi Judit, Bajor Imre és Gálvölgyi János hármasára koncipiált Pasik az RTL-en, de ez a jószerint mindvégig megíratlan sorozat sokkalta mélyebben gyökerezett a hajdani Telepódium-hagyományában, mint a sitcoméban. A legemlékezetesebb bukás viszont a 2006-os mechanikus magyarítási kísérlet, az Egy rém rendes család Budapesten volt, amely a Tv2-n került adásba, sokat ártva Szervét Tibor (Bándi Sanyi) és Bertalan Ágnes (Bándi Juci) képernyős reputációjának.
A hazai kertévés működési képlet (általános alálicitálás–minimális energiabefektetés–maximális haszon) ismeretében nem meglepő, hogy e macerás és kockázatos műfaj végül máshol kapott új lendületet. Jött az HBO az izraeli formátumon alapuló Társas játékkal (2011–2013), s a köztévé a Munkaügyekkel (2012–2017): az előbbi Divinyi Rékáék forgatókönyvírói készségét, az utóbbi a stand-upos gárda (Litkai Gergely, Kovács András Péter, Hadházi László) széttartó, de legalább eleven poéninvencióját kamatoztatta.
No és persze itt is, ott is összeállt egy emeltebb sitcomérzékű, poént időzíteni így-úgy, de képes, kiterjedt színészi gárda, amelyre aztán improvizációs sorozatot és spin-off szériát, gagyi falusi és iskolai sitcomot vagy épp elvált férjes és esküvős romkomot is lehetett alapozni. Hiszen mára végre ilyen terebélyes a magyar sitcom zsánere, s a mennyiség immár a minőségbe is átcsap olykor-olykor.
