Párizs a jobbára színes bőrűekből álló világbajnok francia focicsapatot ünnepli mámorosan. A Diadalív alatt a tömegben kék-fehér-pirosba öltözött, ugyancsak színes bőrű, franciaságukra büszke fiatalok tárgyalják a példakép Mbappé érdemeit. Aztán az eufória csillapultával visszatérnek a lepusztult, külvárosi lakótelepgettóba, ahol szintén alig van fehér ember. Aki van, az rendőrautóból figyeli, hogy készül-e valami, főleg olyasmi, amiből hasznot húzhat – lévén ő a környék egyik, a bandafőnökökkel, a befolyásos zug-imámokkal meg az előváros kétes tisztességű polgármesterével egyenrangú ura, akinek parírozni kell, elkerülendő a nagyobb problémákat. Kontroll nincs felette: a kapitányság miért is vacakolna a törvényesség betartatásának ellenőrzésével a vadak közt, a közvetlen munkatársak közül pedig a fekete kolléga igyekvő cinkos, a fehér újonc meg eszköztelen zöldfülű. A magát a törvénnyel nyilvánosan is szívesen azonosító elöljárónak nem csak a jól ismert helybéli alvilággal van dolga, olykor kötekedik egyszerű járókelőkkel is. Kikezd a csinos lánnyal, hogy mit szív, s mert neki ehhez joga van, ő a törvény keze, taperolná is ez a kéz a riadt tinédzsert motozás címén, ha egy másik tinédzser filmezni nem kezdené mindezt a mobiljával. Azt viszont összetöri a törvény keze, mert a törvény arca meg látszani nem szeret.
Ebből lesz a baj is. Hogy az egyik különösen embertelen „intézkedés” alkalmával valaki rögzíti, amint meg is lőnek egy már megbilincselt kamasz gyereket, súlyos sebesülést okozva. A felvételt tartalmazó memóriakártyáért folytatott hajtóvadászat során feltárul, hogy miként is szövi át a periféria mikroközösségének minden szegmensét az erőszak, fenntartva a kölcsönös sakkban tartás egyensúlyát. Majd kisvártatva annak leszünk tanúi, hogy mi van akkor, ha ez az erőszak elszabadul, s elsöpör minden, a dolgok alakulását befolyásolni képes autoritást. A megsebesített, megtiport, megszégyenített fiú ugyanis – és vele hasonszőrű társai: a megállíthatatlanul özönlő fiatal reményveszettek tömege – bosszút áll. Kő kövön nem marad. Lángba borul ház és autó, az eldobott kövekkel nem védekezni, gyűlöletüket kifejezni akarják a kendővel eltakart arctalanok – hanem ölni. Egyedül a bosszú összezúzott arcú, könyörtelen angyala képében megjelenő fiú nem visel semmit. Végül ő áll szemtől szemben a tisztességes rendőrrel, aki az életét megvédte, s most korántsem ártatlan bajtársaiét is védené. Ki öljön meg kit?
A jellemzően világvárosok vagy ipari nagyvárosok agglomerációjába kényszerült, munka és életcél nélkül tengődő, egyre népesebb, etnikai, vallási törésvonalak mentén megosztott populáció, a banlieue-k, suburbök népének integrálása nemcsak a francia, de általában a nyugati társadalmak legégetőbb problémája. A kiábrándult, jövőkép nélküli, a kitaszítottság tapasztalatát naponta megélő másodrendű állampolgárok részére ma már nem az integráció, hanem az integráció elutasítása, az elkülönülés, a politikai és vallási radikalizálódás kínál (zsákutcába vezető) alternatívát. Mindez a frusztrált, egyre fogyatkozó többségi társadalom részéről éles reakciókat vált ki, gyanakvás, félelem vagy nyílt rasszizmus kezdi ki a társadalmi békét. A helyzet rendkívül összetett, igen óvatos ítéletalkotással megközelíthető és egyértelműen rendszerszintű problémák állnak a hátterében, nem pedig egy (vagy több) önkényeskedő külvárosi rendőr.
Még akkor sem, ha a törvényt áthágó, rasszista járőrparancsnok személyébe a többségi társadalom által támogatott vagy legalábbis eltűrt viszonyulást kéne belelátni. Ennyire azért nem egyszerű a képlet. Ladj Ly felkavaró filmje igen hatásosan ábrázolja a felgyülemlő s kitörő indulatokat, ám nem kínál olyan nézőpontot, amelyből más is feltárulna, mint ami az első jelenetek után nyilvánvaló (az erőszak erőszakot szül, s ha az indulatok elszabadulnak, nem állhatnak útjába sem az állam legális erőszakszervezetei, sem az akár bűnözői, akár etnikai-vallási alapon együttműködő, a status quo fennmaradásában érdekelt lokális csoportok). Nem válnak láthatóvá a primer indulatokon túli, mélyebb, meghatározóbb motivációk. A szereplők csak mint társadalmi típusok jelennek meg, magánéletük jelzésszerű, reakciójuk kizárólag a szerepükből következik, akár rendőrök, akár nem, mindig akcióban vannak, mindig azt csinálják, az történik velük, amit a hierarchiában elfoglalt helyük alapján elvárunk tőlük.
A film ezért nem is lép túl a szokott állításokon – és nem hoz újat a szokott filmes eszköztárba sem. A konkrét utalás formájában megidézett Gyűlölettől (Mathieu Kassovitz, 1995) a közelmúltban agyondíjazott Dheepanig (Jacques Audiard, 2015) számos francia film tematizálja a külvárosi (alkalmasint rendőröket is érintő) erőszakot, és valamennyi megelégszik annak már-már oktatófilm jelleget öltően részletekbe menő, aprólékos és hatásos bemutatásával. A legrangosabb díjakkal elismert Nyomorultak sem tesz mást. Pedig a tudatosan beidézett Victor Hugo-klasszikus témája és értelme nem önmagában a vérlázító társadalmi igazságtalanságok, az elviselhetetlen terhektől szenvedő ember sorsának bemutatása, hanem az azt megtapasztaló, annak áldozatává váló, arra reflektáló és reflexióinak köszönhetően döntő lelki változásokat megélő főhős – leginkább belső – útja. Ladj Ly letaglózó parafrázisa nem tekint rá a nagyobb összefüggésekre, a kisemberek történetéből viszont hiányzik egy Jean Valjean.
Forgalmazza a Vertigo Média
