A Manifesztum az a film, amiben napjainkig egyik sztárszínésze egyszerre 13 szerepet játszik — hajléktalantól kutároron át tanítónéniig —, történet és beszélgetések helyett elvont, néhol forradalmi, néhol filozófiai szövegeket hallunk, amiket a 20. század művészeti manifesztumaiból ollóztak össze fluxustól dadán át minimalizmusig, de Lars von Trier dogmakiáltványa vagy épp Marx is terítékre kerül.
Amilyen furcsán hangzik ez, olyan jól működik.
Az absztrakt filozófiai szövegeket a film hétköznapi szituációkba helyezi, és az eredmény általában kifejezetten vicces: képzeljük el például a BBC-hírolvasót, ahogy a konceptualista művészetről értekezik, vagy a családanyát, aki ebéd előtti közös imaként a popart-manifesztumot mondja fel.
De nemcsak élvezetes művészetelméleti összefoglalót kapunk: Julian Rosefeldt, az építészként végzett, de főleg videoinstallációkat készítő német képzőművész ugyanis nem tiszteli elődeit, sőt örömmel húzza ki lábuk alól a a talajt. Így óhatatlanul a nézőnek szegezi a kérdést:
mi értelme volt ennek a sok lelkes manifesztumnak, ha most is ugyanúgy elmondhatók?
Különösen érdekes, hogy az ezerarcú Blanchett színészi perszónája a megidézett félszáz manifesztum megtestesítőjévé válik. A szerepek mögötti, magát fel nem fedő Blanchett-idea (az "igazi Blanchett") párhuzamba kerül a manifesztumokban megtestesülő művészetideával (a "valódi művészettel").
Az eredmény, ahogy a Narancs kritikusa fogalmazott: „a kiáltványok kiáltványa“ — amiben ráadásul rögtön az elején elhangzik: "azért írok kiáltványt, mert nincs mit mondanom."
Rosefeld ugyanakkor nemcsak megkérdőjelezi és kiforgatja ezeket a manifesztumokat, hanem fejet is hajt előttük. Erről az ambivalenciáról Földényi F. László írt esszéjében a Narancsban, érdemes a filmhez hozzáolvasni: „Rosefeldt művében a múlt a jövőben teljesedik be – perverz jelenként. Ami jelentheti azt, hogy a klasszikus kiáltványok beteljesedtek ugyan, de nem az eredeti szándékuk szerint. De jelentheti azt is, hogy amit ma megélünk – a világ, amelyben élünk –, az a klasszikus avantgárd célkitűzéseinek a beteljesülése. A szituacionizmusnak mintegy árnyéka a homeless létforma; a futurizmus a brókerek és tőzsdék virtuális univerzumában vált valósággá; a modern építészet a gépesített szeméttelepeken is tarol; a szuprematizmus olyan külön bejáratú univerzum, amelyben Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeiájának nevezetes fekete monolitja is magától értetődő; a pop artot nap mint nap át- és megéljük, anélkül, hogy észrevennénk; a konceptualizmus pedig elválaszthatatlan attól, amit manapság a fake news világának neveznek, és amely mindannyiunk életét egyre jobban behálózza.“
Egyébként a munkát installációként a Magyar Nemzeti Galéria is bemutatta.
A Mirkofilm házimozis ajánlata: legyünk dadaisták és vigyük be az otthonunkba a kortárs képzőművészetet!
A Manifesztum pár kattintás után megtekinthető a CirkoFilm online tékájában, nagyjából egy mozijegy áráért, magyar felirattal.
Különösen ajánljuk azoknak, akik hajlamosak felháborodni azon, hogy Andy Warhol szótlan hamburgerezése képzőművészet. Nem ajánljuk azoknak, akik szerint a Tzara egy ruhamárka. (Vagy fordítva.)
Manifesztum from Cirko Film on Vimeo.
