Legutóbb azután néztem meg a Kifulladásig című filmet, hogy láttam egy amerikai mozit, amiben a jóképű, szertelen főhős úgy gondolt magára, mint Poiccardra, azaz Laszlo Kovacsra, a francia film főhősére. Őt utánozva nézett a tükörbe, igyekezett hozzá hasonlóan gesztikulálni – de persze csak olcsó utánzatnak hatott az egész, mert Belmondóból csak egy volt. A francia színészről volt is egy fotó valahol az említett főhős szobájában. Ez az apró utalás elég volt ahhoz, hogy évek után ismét elővegyem a francia újhullám klasszikusát. Van benne egy jelenet, amiben Belmondo úgy néz Humphrey Bogart portréjára, és úgy próbálja imitálni őt, ahogy amerikai kollégája tette vele.
Nem emlékszem, melyik volt ez a bizonyos amerikai film; jellemző módon egyedül a Belmondo-jelenet maradt meg belőle. Hiába böngésztem végig a kapcsolódásokat felsoroló IMDb-s adatlapot, egyszerűen nem találtam meg – pedig jó hosszú a lista, az Aljas utcáktól kezdve az Alkonyattól pirkadatigon át A tintahal és a bálnáig sokan hivatkoztak a Kifulladásigra és persze Belmondóra.
Jean-Luc Godard 1960-ban készült bűnügyi románca hozta meg számára a sikert és a hírnevet. Ekkor 27 éves volt, apróbb szerepekben pedig kilenc filmben is felbukkant. Az egyik ilyen az újhullám másik nagy alaka, Claude Chabrol krimi-drámája volt: az 1959-es Kettős küldetésben című mozi karakterét Laszlo Kovacsnak hívják. A Kifulladásigban néha, csak úgy heccből ugyanígy mutatkozik be. A forgatás kaotikus volt, a legendák szerint forgatókönyv nélkül, valójában azonban csak a szkriptet (mely a már emlegetett Claude Chabrol mellett François Truffaut nevéhez fűződik) meglehetősen szabadon kezelve dolgoztak: Godard reggel hozzáírogatott, aztán az egészet gyorsan leforgatták. Az anekdoták szerint a kinti felvételekhez engedélyük sem volt; a jelenetek többségének nincs kezdete, vagy inkább vége, a felesleges képeket egyszerűen kivágták belőle; a stílusteremtő film olyan nyughatatlan, szertelen és pulzáló, mint a főhőse – egyikről sem tudjuk levenni a tekintetünket. Az viszont nem csoda, hogy Belmondo és Jean Seberg is azt gondolták, a film soha nem készül el, ha pedig mégis, óriási bukás lesz. Nem lett igazuk.
Jean-Paul Belmondo szeptember 6-án, hétfőn 88 éves korában hunyt el Párizsban. A hírt ügyvédje, Michael Godest erősítette meg.
Az a típusú nemzetközi szupersztár volt, akinek távozását nemcsak a filmvilág gyászolja. Mindenki ismerte őt, mindenki tud tőle mondani legalább három emlékezetes alakítást. Itthon A profit, vagy épp a Kellemes húsvéti ünnepeket! című moziját játszották talán a legtöbbször, máshol Borsalinóként vagy Bolond Pierrot-ként vonult be a köztudatba. A nekrológok nagy része Marlon Brandóhoz, vagy James Deanhez hasonlítja – mindketten karizmatikus férfiak, ikonikus szépfiúk voltak, vonzerejükhöz azonban nem volt szükség alakításaikhoz: az is megmondja róluk, hogy saját idejükben igazi szívtipróknak számítottak, aki soha nem látta őket a vásznon (ha létezik egyáltalán ilyen ember). Belmondo jóképű volt, de vonzerejét önmagában nem magyarázta a kinézete: szemei pimaszul és megvetően merednek ránk képeiről, ajkai már-már nőiesen nagyok, orra tipikus lapos bokszolóorr. Fiatalon tényleg bokszolt, de orrát nem egy ütés, hanem egy játszótéri baleset lapította be.
Az ő szexepilje a karizmája volt: a nyersesége, a belőle áradó lázadó nemtörődömség;
gyilkosság, a nő meghódítása, vagy egyszerűen rágyújtás egy cigarettára – mindegyiket ugyanazzal a hihetetlen lazasággal művelte, ez volt annyira vonzó benne. „Mindenki tudja hogy egy ronda férfi is megkaphatja a csajokat, ha jó a szövege” – nyilatkozta egyszer. Márpedig neki megvolt a jó szövege. Képes volt a legsablonosabb karaktereket is megtölteni élettel, energiával és szenvedéllyel. Nem egy filmjénél nem is érdemes többet tudni figuráiról, mint hogy Belmondo játssza őket.
Gyerekként nem volt jó tanuló vagy kimondottan tehetséges: 16 éves korában hagyta ott az iskolát, további négy évig szülei fizették színészóráit. Apja, Paul Belmondo ismert szobrászművész volt, így nem állt tőle távol a művészvilág. Felvételt nyert a párizsi Drámai Művészetek Konzervatóriumába, de nem igazán illett a vaskalapos intézménybe. Állítólag egy Moliére-előadásra zsebre dugott kézzel vánszorgott fel a színpadra, az ilyen gesztusai viszont osztálytársai körében tették őt népszerűvé. Mikor 1956-ban kiemelkedő eredmények és kitüntetések nélkül befejezte tanulmányait, hallgatótársai a vállukra kapva, őt éltetve vitték ki a színházteremből, mire Belmondo bemutatott a tanári karnak.
Ennek ellenére a forgatásokon mindig profin viselkedett. A karrierjét színházi színészként kezdte, csak ezután tűnt fel apró mellékszerepekben a filmvásznon. Az egyik ilyenben szúrta ki őt az akkor még csak kritikusként ügyködő Godard.
A Kifulladásig után a filmtörténet legnagyobb művészeivel is együtt dolgozott, de ő maga nem lelkesedett az olyan "intellektuális" rendezők nehezen érthető filmjeiért, mint Alain Resnais vagy Michelangelo Antonioni. Oscar-díjhoz segítette partnerét, Sophia Lorent Vittorio De Sica II. világháborús drámájában, az Egy asszony meg a lányában; Godard összeboronálta Anna Karinával Az asszony az asszony című zenés romkomban; az 1962-es Majom a télben című Henri Verneuil-darabban pedig együtt játszhatott a francia film másik ikonikus alakjával, Jean Gabin-nel. A 60-as évek közepére azonban megelégelte a fiatal antihős szerepét, aki nők után szaladgál, miközben valaki mindig el akarja őt intézni.
A fordulópontot az 1964-es Riói kaland jelentette:
a kémfilmparódiában a brazil fővárosból igyekszik kiszabadítani barátnőjét. A forgatókönyvet Oscarra jelölték, a közönség imádta a mozit, Belmondo pedig végre ismét lelkesedett szerepéért. A kritikusok szerint eladta magát, őt azonban nem érdekelték a kritikusok – sőt sokszor úgy tűnt, senki és semmi nem érdekli őt. Mikor 1966-ban egy újságíró arról kérdezte, mit szól ahhoz, hogy amerikai rajongói hosszú sorokban állnak a mozi előtt filmjeire várva, szivarozva, füstfelhőt fújva ennyit reagált: „Nem hibáztatom őket. Érdemes sorban állni, hogy láthassanak engem.” Ugyanez az újságíró érdeklődött tőle az után a pletyka után is, hogy bár több mint tíz éve házas volt Elodie Constantin korábbi balerinával, állítólag más nőkkel is összeállt. „Figyeljen, még csak 32 vagyok. Nem haltam meg. És kérem, ne felejtse: francia vagyok. Idén még boldog házasságban élek, de jövőre… ki tudja?” – reagált Belmondo. Egy évvel később elvált Constantintól, akitől három gyereke született. Több színésztársával valóban összejött, köztük Ursula Andress-szel és Laura Antonellivel is. De csak 2002-ben, majd' 70 évesen házasodott újra: elvette az akkor 24 éves Nathalie Tardivelt – hat év és egy lánygyermek születése után váltak el.
A Riói kaland után egyre több kalandos akciófilmben, komikus bűnügyi filmben tűnt fel, sokszor a legveszélyesebb jeleneteket is ő maga vállalta el. Egyszer állítólag egy folyóba kellett beugrania, de a stáb figyelmeztette őt, bízza kaszkadőrre a trükköt, mert a víz tele van veszélyes kígyókkal és piranhákkal. Belmondo fogott egy darab marhahúst, behajította a folyóba. Mikor látta, hogy semmi nem történik, ő maga ugrott be, így vették fel a jelenetet. Az 1985-ös Montreali bankrablás során végül 52 évesen valóban sérülést szenvedett, csak ezután bízta kaszkadőrökre a veszélyes felvételeket.
Bár az egész világon ismerték nevét és arcát, Hollywoodban nem vált valódi sztárrá – nem is akart. „Miért bonyolítsam a saját életemet? Túl hülye vagyok hogy megtanuljam a nyelvet, és különben is, az egész egy katasztrófa lenne” – nyilatkozta egyszer. A 80-as években lassított munkatempóján, ebben az évtizedben csak kilenc filmet készített (a 60-as években ez a szám 41, a 70-es években pedig 16 volt). 1989-ben azonban elnyerte a francia Oscarnak nevezet Cesar Awardot: Claude Lelouch Egy elkényeztetett gyermek utazása című filmjében egy középkorú férfit alakított, aki eljátssza saját halálát, hogy az addigi életét maga mögött hagyva világkörüli útra indulhasson. 2001-ben sztrókkal került kórházba, ennek jeleit pedig magán viselte utolsó filmjében, a 2008-as Egy ember és kutyájában: ebben egy idős férfit játszott, aki négylábú kedvencével együtt az utcára kerül. Áprilisban autóversenyző fia posztolt róla egy fényképet Instagramján, melyen szerettei körében, mosolyogva ünnepli 88. születésnapját.
A Kifulladásig utolsó jelenete a filmtörténet egyik legtalányosabb befejezése és legeredetibb haláltusája. Miután kedvese elárulja, a rendőrök pedig lelövik a főhőst, aki sérülten végigfut az utcán, a kereszteződésben pedig összeesik.
Úgy hal meg, ahogy élt: nem hajlandó beállni a sorba, haláltusájában is ellentmond a konvencióknak. Napszemüvegben fetreng a földön, egy utolsó füstfelhőt ereget cigarettájából. Majd előveszi a szokásos, teátrális grimaszait – ennek pontos jelentését még mindig nem tudjuk, inkább csak sejtjük. „Ez tényleg ocsmányság” – szól az egyik magyar változatban. Tenyerével végigsimítja arcát, ujja utoljára még ott akad ajkai között – senki más nem tud így haldokolni. Patricia nem érti mit mondott, egy rendőr próbál neki segíteni: „Azt mondta, hogy maga tényleg ocsmány.” Patricia immár maga utánozza a férfi ajaksimítását. „Mi az, hogy ocsmány?” – kérdi a kamerába bámulva.
A kérdést nekünk, nézőknek kell eldönteni.
(Címlapképünkön: Jean-Paul Belmondo és Claudia Cardinale olasz színésznő egy fogadáson Rómában 1960. november 3-án. Foto: MTI/AP/Mario Torrisi)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
