Az idei évre filmes szempontból sem tudunk nem a koronavírus szűrőjén keresztül nézni: a járványnak köszönhetően a mozis szezon gyakorlatilag tavasszal véget ért; elmaradtak a nagy nyári popcornfilmek; átalakult a díjszezon és immár az is a neten keres magának néznivalót, akitől amúgy idegen a streamingvilág.
Ilyen zilált évben nehéz filmes trendekről beszélgetni, a 2020-as toplistákat böngészve mégis feltűnő lehet: mintha ismét divatba jöttek volna a tinifilmek. A műfajról sokaknak még mindig az elmúlt évtizedek klasszikusai juthatnak eszükbe. A 80-as évek John Hughes-művei az ekkoriban sztereotípiává kövesedett gimis karakterekkel, klasszikus soundtrackekkel és visszafogott bájukkal: a Nulladik óra, a Meglógtam a Ferrarival, vagy épp a Tizenhat szál gyertya. Esetleg a 90-es-2000-es évek szüzességelvesztős filmjei az obszcén jelenetekkel, altesti humorral és szexista sztorikkal: az Amerikai pite, a Cool túra, esetleg a Csaj nem jár egyedül. Az elmúlt években azonban jelentősen átalakultak az erőviszonyok: a MeeToo, TimesUp és társai miatt a vígjáték komplett műfaja ráncfelvarráson esett át, így mára elképzelhetetlené vált, hogy olyan karaktereknek drukkoljunk, akik egyedüli célja felszedni és megdugni valakit. Továbbá a társadalmi mozgalmak miatt a származáson, rasszon és szexualitáson való viccelődés is tabu: a műfaj egyik Amerikában etalonnak számtó darabja, a Party zóna ma el sem készülhetne; de egy másik modern klasszikusa, a Judd Apatow-univerzumot szárba szökkentő 40 éves szűz alkotói is nemrég magyarázkodni és szégyenkezni kényszerültek egy idióta viccük miatt. A felelőtlen poénkodás helyett ma már a társadalmi tudatosságon van a hangsúly: a felnövést immár nem a szüzesség elvesztése, hanem az jelzi, ha valaki odafigyel a másikra és az őt körülvevő világra; a főhősök pedig egyre gyakrabban kerülnek ki az eddig alulreprezentáltnak számító csoportokból. Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően a coming of age-sztorik lassan levedlették a komolytalan címkét, és valódi művészi tartalommal töltődtek meg – egy egész sor rendezői bemutatkozásnak számító „Így jöttem-film” készült az elmúlt években a Holdfénytől a Lady Bird-ön át az Éretlenségiig.
Legalább ilyen fontos, hogy a tinifilmek – a romantikus komédiákhoz, vagy épp a krimikhez hasonlóan – szép lassan eltűntek a nagyvászonról.
A műfaj egyszerűen nem tud már olyan nagy bevételeket generálni, hogy megérje a stúdióknak a hagyományos módszerrel terjeszteni őket: az olyan, sikerdaraboknak számító filmek bevétele, mint a Könnyű nőcske is csupán aprópénznek számít egy képregényadaptáció számaihoz képest. Közben pedig az Egy magányos tinédzser, amit a The New York Times az elmúlt 25 év legjobb középiskolás filmjének nevezett, a kritikai siker ellenére sem találta meg a közönségét a mozikban. A nehéz sorsú gimnazisták tehát a streamingplatformra költöztek – a Netflix pedig igyekezett gondoskodni róla, hogy az átmenet fájdalommentes legyen: megtalálták saját John Cusackjüket Noah Centineo személyében, az olyan sikereik pedig, mint A csókfülke vagy A fiúknak, akiket valaha szerettem egyenesági leszármazottai az elmúlt évtizedek tinifilmjeinek, csak épp napjaink témáira reagálva; épp csak annyi érzékenységgel és mondanivalóval, hogy se a nézők, se a kritikusok gyomrát ne feküdje meg. Mindkét film idén kapott folytatást, az instant fogyasztható, könnyed és egyszerű romkomok pedig nem csoda, ha jól csúsztak a karanténnal sújtott hónapok alatt.
A Shithouse című dramedy a fent már emlegetett, tinifilmes rendezői bemutatkozások közé tartozik; kár, hogy fesztiválok híján kevesebben hallottak róla, mint megérdemelné. Cooper Raff ígéretes debütja (ő írta és rendezte, emellett pedig a főszerepet is ő alakítja) jól példázza, mivé alakult, illetve merre halad a műfaj az elmúlt időszakban: az alapvető témák (a szüzesség és kellő szexuális tapasztalat égető problémája, elszakadás otthonról) és figurák (visszahúzódó, érzékeny főhős, nagyszájú főhősnő) megmaradtak, csak épp a polgárpukkasztó viccek helyett az érzékeny megközelítésen van a hangsúly. Alex elsőéves kollégista, ám az egyetemi életet jellemző bulikat és szexet is csak magányosan, szobája ablakából szemléli, miközben plüssállatával folytat képzeletbeli beszélgetéseket. A coming of age-sztorik többségének központjában általában utolsó éves gimnazisták állnak, akik már alig várják, hogy kirepüljenek a családi fészekből és megtegyék első, önálló lépéseiket. Raff azt vizsgálja meg, mi történik azután, hogy ezek a filmek véget értek. Mi van, ha az egyetem ugyanolyan rémisztő, mint a középiskola ebédlője, ahol már első pillantásra bekategorizálják az embert? Mi a helyzet akkor, ha valaki a továbbtanulás hatására sem változik meg, és ugyanolyan félénk, nehezen barátkozó alkat marad? A Shithouse már csak azért is hihetetlenül frissnek hat, mert bár ezerszer látott dramaturgiát használ (a változást Alex életében is az hozza meg, hogy találkozik egy lánnyal), de mindezt a földön járva, életszagú helyzetekkel és párbeszédekkel teszi, és nem fél megmutatni a felnövés egy olyan oldalát, amelyet ritkán láthatunk a filmekben. Legalábbis nem rémlik olyan, csak a filmekben életidegennek számító jelenet a közelmúltból, amelyben a főhős paródia nélkül sírja el magát azért, mert hiányzik neki a családja.
A Spontaneous című film teljesen más megközelítéssel vizsgálja, mit is jelent felnőni: egy átlagos középiskolában járunk, ahol az egyik diák egyszerűen felrobban. Aztán még egy, majd még egy. Senki sem tudja, mi okozza mindezt, ahogy azt sem, ki lesz a következő – a groteszk helyzet azonban összehozza a suli két különcét, Marát és Dylant akik melankolikus, világvége hangulatú románca csak a film egyik erőssége. Brian Duffield író-rendező tökéletesen ragadta meg a tinédzserkor minden ellen lázadó, esetlenül bölcselkedő esszenciáját: a főhősök a Carpe Diem-szellemétől vezérelve hol a történtek ellenére is próbálják jól érezni magukat, hol depresszióba zuhannak, mert nem tudhatják, nem ők lesznek-e a következők, akik vérükkel és belső szerveikkel beterítik a közelükben állókat. A film épp azért hatásos, mert semmit nem magyaráz túl: a sztori épp úgy felfogható a felnőtt életbe lépés allegóriájaként, mint egyfajta, az élet kiszámíthatatlanságát bemutató meseként – és akkor még nem beszéltünk az olyan értelmezésekről, amelyek a vérpacává robbanó fiatalok és az amerikai iskolai lövöldözések között vonnak párhuzamot.
Műfajon belül külön irányzatot képviselnek a váratlan terhességet tematizáló filmek, melyekből idén jobb és rosszabb is akadt. A könnyedebb utat választotta az HBO Nemterhes című vígjátéka (kritikánk): a főszereplő lánypáros nyakába veszi Amerikát, mert saját államukban kiskorúaknak az abortusz szülői engedélyhez kötött. Rachel Lee Goldenberg rendező biztos kézzel hozza a road movie-k és felnövés-történetek sablonjait, valódi mondanivalója pedig csak a sztori végén akad. Tíz éve egy hasonszőrű film egészen biztosan azzal végződött volna, hogy az élmények hatására főhőseink még egyszer átgondolják a dolgot, a Nemterhes azonban jól példázza a Hollywoodban fújó változó szeleket. Szinte pont ugyanerről szól a Never Rarely Sometimes Always, ám sablonok helyett Eliza Hittman érzékeny portrét rajzol fel egy vidéki tinédzserről, akinek eszmélése nem az önmegvalósításról, hanem a túlélésről szól. A film szinte minden év végi toplistán előkelő helyen szerepel, így ne csodálkozzunk, ha jövőre az Oscar-gálán is találkozunk vele.
Ha már felnőtté válásról van szó, nem lehet elmenni az év egyik legjobb sorozata, a Normal People mellett sem (kritikánk), amely zseniális érzékkel ragadta meg Sally Rooney minimalista, szikár prózáját. A 4 Emmyre jelölt minisorozatban Marianne és Connell kapcsolatát követhetjük nyomon. Mindketten egy dologra vágynak: átlagos, normális középiskolások, majd egyetemisták és felnőttek szeretnének lenni, csak épp fogalmuk sincs, mindez mit takar. A 12 részre tagolt, összesen 5 és fél órás játékidő során nagyjából negyedóránként, menetrendszerűen érkeznek a szexjelenetek; ám a Normal people egy percig sem válik közönségessé: minden együttlét más és más árnyalatot ad hozzá a főhősök karakteréhez. A kettejük közötti, lassan szerelemmé érő kötődésnek hol saját gátlásaik, hol mások elvárásai, vagy egyszerűen a hétköznapi élet buktatói tesznek keresztbe. Mindezt pedig a könyv után a sorozat is fájdalmasan szépen mutatja be.
