A dokumentumfilmesként szép sikereket elért Kitty Green bemutatkozó játékfilmje nem az Oscar reflektorfényébe tolt ún. Nagy Sztori, amelyben ismert emberek nagy visszhangot keltve (és sok apró részletet kozmetikázva) lelepleznek, mint pl. az idei gálán többszörösen jelölt Botrány. A film helyszínét és kereteit adó produceri irodában a főnököt nem is látjuk, híres színész vagy rendező sem tűnik fel. Üzem ez, gyártás folyik, szervezés, tárgyalások vannak, befektetők felhajtása: a fogaskerekeket látjuk működni. Ilyen fogaskerék a címszereplő beosztott is. A lány nyitja hajnalban az irodát, rendet tesz a főnök úr asztalán, szőnyegén, kanapéján: dossziék elvágólag, elhullajtott karperec vissza a tegnap esti feltörekvő tehetségnek, foltocska vegyszerrel, kefével eltávolítva. Gumikesztyűben. Nap közben intézkedik, olykor a vele egy szobában dolgozó állaza ficsúrok helyett is, hiszen ő tud mindent a tárgyalások időpontjától a reptéri indulásokon át a főnök programja után érdeklődő, féltékeny feleség lepasszolásáig. Ajtónál, liftnél ő engedi előre a férfiakat, ő kér elnézést mások hibái miatt, ő hunyászkodik meg mások helyett. Megtestesült lábtörlő, akire minden cipő rálép, de ez a lábtörlő azt reméli, hogy egyszer majd perzsaszőnyeg lesz belőle, amelyhez le kell venni a cipőt. Aztán jön egy lány. Helyeske pincérnő Mucsáról, ugyanarra a pozícióra, amelyet ő tölt be. Csak neki nem kell dolgoznia és szobát is bérelnek számára egy drága hotelben (a címszereplő, ki más?). És akkor panaszt tesz az asszisztens, nem is csak maga, hanem a karrierjét a főnök úr cicájaként megalapozni gondoló naiva érdekében…
Nem, itt nem csupán a filmgyártás vagy tágabban értve az ún. média világán belüli visszaélésekről van szó. A színhely (egyetlen irodaház) és az idő (egyetlen nap) talán szűkös, de a megjelenített összefüggések annál nagyobb teret (amely voltaképpen az individuális érdekek irányította emberi társadalom, mint olyan) és időtávlatot (száz évek? ezrek?) láttatnak egyben. Összetett, bonyolult kölcsönhatások, durva, mégis a szofisztikált manipuláció magas fokán űzött játszmák rendszereként jelenik meg a társadalmi létezés maga. Életcéljaikkal, ún. álmaikkal zsarolható emberek próbálnak kis előnyökhöz jutni embertársaik rovására, vagy elhárítani az egzisztenciális összeomlás rájuk leselkedő veszélyét. Mindenki a rendszer része, helye a táplálékláncban van, morális megfontolások a túlélése ellen hatnak.
A párbeszédek: csupa triviális közlés. Tőmondatok, olykor el is harapva (a főnöknek hangját is csak egyetlen másodpercre, egy be sem fejezett utasítás erejéig halljuk). Ehhez képest hat elementáris erővel az asszisztenslány és a társaság személyzetisének dialógusa, amelyben a tapasztalt, korruptságát teljesen rendben lévő dörzsöltségként megélő hivatalnok szelíden, csakis a lány érdekeit szem előtt tartva feltörli a padlót az okvetetlenkedő beosztottal.
Ez egy igazi film, olyan, amelyben az egészen egyszerű képek, beállítások jelentéssel telítenek meg ezerszer látott, de így még sosem észlelt gesztusokat, helyzeteket. A tökéletesen felépített, az összefüggéseket keresztbe-kasul, tulajdonképpen egészen banális képek pontos kontextusba helyezése révén láttató film visszafogottsága feszültséggel tölt meg egy fénymásolást, egy kabátlevételt, sőt egy kabát le nem vételt is. A tekintetek, a mozdulatlan arcban tizedmásodpercre megjelenő, azonnal el is fojtott érzelmi reakciók beszédesebbek akármilyen, hevesen előadott monológnál. A fegyelmezetten izzó alakítást nyújtó Julia Garnerrel biztosan szívesen dolgozott volna Bergman is.
Magyar felirat: Tunbige
