1994 nyarán Drezdában 6 ezer fős közönségnek énekelt az Elba partján Bob Dylan. Előzenekarként a helyi Gerhard Gundermann és az ő Seilschaft nevű bandája lépett színpadra. Korántsem véletlenül. Gundermann Kelet-Németországban legalább akkora sztár volt, mint Dylan a világ szabadabb részein. És népszerűsége azután is töretlen maradt, hogy alig egy évvel később nyilvánosságra került: ’76 és ’84 között besúgóként dolgozott a Stasinak. Róla szól Andreas Dresen legújabb filmje, Gundiról, aki napközben Hoyerswerda külszíni bányájában dolgozott kotrógépkezelőként, esténként saját dalait adta elő a környékbeli kultúrházak színpadán, és éveken át csak 3–4 órát aludt éjszaka. Állítólag azért hagyta beszervezni magát, hogy az együttese olasz turnéra mehessen. Jelentései kicsinyesek, fontoskodók voltak – és nem biztos, hogy rajta múlt, hogy senkinek nem ártott velük. Őszintén hitt a szocializmusban, és nyíltan kritizálta a visszásságokat. Így ’84-ben „a cég” is ejtette, és a pártból is kizárták.
Dresennek szinte küldetése, hogy keletnémet rendezőként szembenézzen a félország félmúltjával; nagyon nem szereti, ha még az NDK-ról is a nyugatnémetek akarják megmondani, hogy milyen is volt ott az élet. Nyilvánvalóan rajong Gundi dalaiért, és magáért a nyápic proletárdalnokért – de nem menti fel a morális felelőssége alól. Teljes ellentmondásosságában mutatja be hősét, érzékenyen ábrázolja a dokumentált múlt és az egyéni emlékezet törékeny viszonyát. Méltó emléket állít Gundermann-nak, aki olyan sok dalt írt a halálról, s álmában halt meg egy júniusi éjszakán.
Vetítik: szeptember 27., 20.00; október 3., 20.00
