Budapest egyik legnagyobb ipari objektuma lehetne múzeum, vagy felkapott látványosság. De a csepeli Szabadkikötőben álló gabonasiló ma is működik, úgyhogy ez is csak egy munkahely.
A fővárosi gyárak és üzemek javát lebontották, de amelyeket állva hagytak, azok sem eredeti funkciójuk szerint működnek. A csepeli Szabadkikötőben működő ún. gabonatárház azon kivételek közé tartozik, ahol kezdettől fogva az történik, amit az elnevezés sugall. Az 1928-ban átadott építményben a mennyiség győzedelmeskedik: körülbelül 30 ezer tonna ömlesztett gabona egyidejű raktározására nyílik lehetőség, ennek egyharmadát tárolják silókban. „A lépcsőkön feljutva alig látunk valamit az arcunkba tóduló gomolygó portól (…) az épületnek ugyan vannak ablakai, de kilátni nem lehet rajtuk, mert mindent betakar ez a vastag porréteg” – olvasható a pár éve megjelent helyszíni riportban, amiből könnyen kikövetkeztethető, hogy noha félelmetes és nyomasztó az ilyen objektum, de látványosnak és titokzatosnak is mondható.
A Budapest siló című filmben Paczolay Zsófia rendező és Ezequiel Salinas operatőr nemcsak felfedezi és birtokba veszi a patinás építményt, nemcsak rácsodálkozik arra, hogy lassan száz éve működik az itteni rendszer. Ám fontosabb a számukra, hogy ne csak a berendezések működését mutassák meg, hanem valaki olyat is, aki valóban együtt él a gabonaraktárral. Egy munkaerőt. Így jutottak el Józsefhez, aki immár harminc éve dolgozik a Szabadkikötőben, még a lakhelye is a közelben van. „Szinte búvárként ereszkedik le naponta a tíz emelet mély silókba, hogy kitisztítsa őket” – olvashatjuk a film ajánlójában, ami egyáltalán nem túlzás. Ahogy az sem, hogy férfi mindazok ellenére ragaszkodik a munkájához, hogy az súlyosan egészségkárosító, zajos, monoton és még társaság sincs. „Mégsem tud innen szabadulni; szerves részévé vált a környezetének” – állítják az alkotók, és a Budapest silóban ezt meggyőzően, szinte szavak nélkül be is bizonyítják.
Vetítik: 27-én, 16.30, Toldi – Kisterem
