A komikusok többségénél valahol a negyedik x környékén jön el az idő, amikor úgy érzik, meg kell mutatniuk, ők többek, mint egyszerű nevettetők: így tett Robin Williams, Jim Carrey, Steve Carrell vagy épp Eddie Murphy is. Közös bennük, hogy elsősorban még mindig vígjátékaik ugornak be a nevükről, de már mindegyikük bőven bizonyította, hogy nemcsak megbirkóznak egy-egy drámai szereppel, de remek színészek is. Adam Sandler az elmúlt években lépett rá erre az útra, ő azonban szemmel láthatóan nem tervez végleg szakítani a védjegyévé vált bugyuta komédiákkal, csak épp ezek mellett egyre gyakrabban vesz részt rizikósabb, komolyabb hangvételű projektekben.
A színész hírnevét olyan, 90-es évekbeli sikerekkel alapozta meg, mint a Billy Madison – A dilidiák, a Happy, a flúgos golfos, a Nászok ásza, vagy A vizesnyolcas. Azt, hogy a nevettetés mellett a drámai színészkedés jól megy neki, olyan filmekkel szokás alátámasztani, mint Paul Thomas Anderson 2002-es Kótyagos szerelemje, a 2004-es Spangol – Magamat sem értem, vagy épp a 2006-os Távkapcs. A 2007-es Üres városban már egy 9/11 után családját gyászoló férfit alakít, Mike Binder drámája viszont maximum arról volt emlékezetes, hogy Sandler ebben a műfajban is kipróbálta magát. Judd Apatow önéletrajzi ihletésű dramedyje, a 2009-es Ki nevet a végén? akár egyfajta választóvonal is lehetett volna a pályáján: egy öntelt, ám végtelenül magányos standupost alakít, játékában pedig tökéletesen sűrítette össze a humort és a drámát. Sandler azonban visszatért azokhoz a pofonegyszerű vígjátékokhoz, amik egykor naggyá tették. Hosszú évekig olyan borzalmakban láthattuk, mint a Jack és Jill, a Nagyfiúk és folytatása, vagy a Kavarás.
A színész 2014-ben egy négy filmre kiterjedő szerződést kötött a Netflixszel, amely végül két további filmmel egészült ki, majd 2020-ban egy még nagyobb volumenű, szintén négy mozira szóló szerződést írt alá cége, a Happy Madison a streamingóriással. A nevetséges hatostól kezdve Az újrakezdésen át a Gyagyás gyilkosságig szinte mindegyik komédiáját megköpködték a kritikusok, ám a nézők odáig voltak értük. Olyannyira, hogy utóbbi filmje Scorsesét is lenyomva az év legnézettebje volt a platformon. Sandler amellett, hogy menetrend szerint szállította a blődli baromságokat, elkezdett független filmekben kísérletezni. 2017-ben főszerepet játszott Noah Baumbach The Meyerowitz Stories (New and Selected) című keserédes vígjátékjában, majd pont abban az évben, amikor a Gyagyás gyilkosság nézettségi rekordokat döntögetett, kijött a Csiszolatlan gyémánttal, melyben nemcsak addigi karrierje, de az egész év legzseniálisabb színészi alakítását nyújtotta.
Néhány év alatt tehát úgy sikerült meghódítani a kritikusokat és a szakmát, hogy közben azokat a nézőket sem idegenítette el magától, akik a idióta poénjai szerint szerették meg. Alakja köré egyfajta rajongói kultusz formálódott: a GQ elkezdett róla stílusikonként cikkezni, mint olyan férfiről, aki magasról tesz a divatra, ez mégis jól áll neki; az emberek pedig odáig vannak érte, amiért multimilliomosként sem változott meg, pont úgy viselkedik, mint egy hétköznapi ember. Hatalmasat futott például az interneten az a videó, amelyen beállt a helyi srácok közé kosárlabdázni.
Friend sent me this video of Adam Sandler hoopin’ on Long Island... He’s out here playing pick up everyday 😂 pic.twitter.com/9JzbqQyeaK
— Anthony Puccio (@APOOCH) May 17, 2021
Az Adam Sandler körül észlelhető hájp immár filmjei fogadtatásánál is tetten érhető: „Nem Adam Sandler változott meg, hanem a világ körülötte” – írtuk legutóbbi filmje, a Hubie, a halloween hőse kritikájában, mely ugyanolyan gyenge komédia, amilyeneket eddig produkált a Netflixnek, csak épp most már egészen máshogy értékeljük ezeket a próbálkozásait is.
Most megérkezett a streamingpaltformra legújabb mozija, a Mindent egy lapra, amely úgy hoz új színt karrierjébe, hogy valójában most se hajtott végre semmiféle pálfordulást.
Az eddig a platformon kijött filmjeivel ellentétben ez dráma, de messze áll az olyan, erőltetett komolykodásoktól, mint az Üres város. Sandler egy Stanley Sugarman nevű kosaras felderítőt játszik, akinek az a feladata, hogy a világ legtávolabbi pontjain is ráakadjon a tehetségekre, akiket aztán csapatához, a Philadelphia 76ershez csábít. Neki azonban az az álma, hogy edző legyen, és egyébként is halálosan unja az állandó utazást és azt, hogy folyamatosan távol kell lennie családjától. Egy alkalommal Mallorcán teljesen véletlenül egy csiszolatlan gyémántot fedez fel a helyi kosárpályán: Bo Cruzt, a szótlan, tehetséges kosarast, aki egyenes utat jelenthetne számára az edzősködés felé. Az amatőr játékos sötét múltja, dühkezelési problémái, na meg a 76ers új tulajdonosa miatt azonban Sugarman és Bo is hoppon marad, így elképesztő keményen kell dolgozniuk, hogy esélyt kapjanak az NBA-ban.
A Mindent egy lapra egyszerű sportfilm annak minden toposzával és önismétlésével. Mégis remekül működik, elsősorban azért, mert minden a helyén van benne. Jeremiah Zagar (akit Sandler a We the Animals című filmje miatt talált meg a feladatra) rendezése sallagmentes és egyszerű, a kosaras jelenetek pörgősek és izgalmasak, az érzelmi csúcspontok pedig még úgy is ízlésesek és hatásosak, hogy pontosan tudjuk, hol és mikor következnek be. Philadelphiáról és sportról van szó, így szinte elkerülhetetlen volt a Rocky-hasonlat (elvégre a város egyik legfőbb látványossága az a lépcsősor, ahol Stallone karaktere edzett) – valami hatásvadász megoldás helyett a film azonban úgy hajt fejet a klasszikus elődnek, hogy direktben nem is utal rá.
A Mindent egy lapra ráadásul a témájába vágóan olyan, mint egyfajta NBA All Stars-találkozó. A producerek között ott van LeBron James; Bo Cruzt Juanco Hernangómez, a Utah Jazz játékosa játssza, ráadásul kiválóan; a főellenségként feltűnő nagyképű tehetséget Anthony Edwards (Minnesota Timberwolves) alakítja. Rajtuk kívül pedig szinte minden szerepben valódi kosarasok tűnnek fel, akik leggyakrabban magukat alakítják: Dr. J, Dirk Nowitzki, Luka Dončić, Trae Young, Kyle Lowry vagy épp Tobias Harris.
A film valódi sztárja azonban kétségkívül Adam Sandler: pontosan azt a megfáradt, életunt, ironikus karaktert hozza, amelyet vígjátékaiban megszokhattunk tőle, mindemellett azonban minden mozdulatában és grimaszában ott van a keserűség, az, hogy sokkal nagyobb dolgokra lett volna hivatott. A színész maga is hatalmas kosárlabda-rajongó, nem csoda, hogy még úgy is elvállalta a filmet, hogy a New York Knicks helyett (aminek szurkol) karaktere a rivális 76ers-nek dolgozik. A Netflix egyetlen dologhoz ragaszkodott: az eredetileg a forgatókönyvben szereplő Kína helyett valamilyen olyan helyen kellett felbukkania az isteni tehetségnek, ahol a cégnek is vannak érdekeltségei; így lett Bo Cruz spanyol.
Ahogy említettük, Sandler már korábban is számtalanszor bizonyította, hogy a drámai színészethez is ért. Most fordult elő azonban először, hogy mindezt saját filmjében tette, egy olyan moziban, amelyet Happy Gilmour nevű produkciós cége gyártott. Míg legutóbbi, így készült mozijai pont azért voltak borzalmasabb, mert a próbálkozás csírái sem voltak felfedezhetők bennük, a Mindent egy lapra szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy több legyen, mint egy egyszerű sportfilm: habár látszólag az NBA-ért, vagyis a sikerért és csillogásért küzdenek főhőseink, valójában mindketten saját családjukért is. A figurák szinte kivétel nélkül életszagúak, így még akkor is könnyű értük szorítani, ha a film tele van ezerszer látott fordulatokkal.
Körülbelül negyed órával a befejezés előtt úgy tűnik, mintha a film meg merné lépni addigi legbátrabb döntését: a kemény munka és alázat dicsérete helyett átalakul az álmok és ábrándok elengedéséről szóló sztorivá. Sajnos azonban itt még nem kúszik be a The End-felirat, és kapunk egy nehezen hihető, filmbe illő befejezést. A Mindent egy lapra azonban ezzel együtt is az elmúlt évek legjobb sportfilmjei közé tartozik és Sandler filmográfiájában is előkelő helyen szerepel. Egy rekordot máris megdöntött: a RottenTomatoes-on a rajongók értékelése szerint ez a színész legkiválóbb alkotása.
