Sacha Baron Cohen meggyőzően formálja meg Izrael híres kémjét – már amennyire a forgatókönyv megengedi neki. Hogy „igaz történetet” látunk, az fenntartással kezelendő, hiszen Eli Cohen alakja köré legendák szövődtek az idők során, és ezekre most még jó pár lapáttal rátesznek.
Hasonló vagy még nagyobb fenntartás jár a szíriai reakcióknak: az arab világban, ki hinné, nem fogadták jól „a Moszad fércművét”. A kulcsszereplők közölték, hogy nem ismerték Kamel Amin Thaabetet (Eli fedőneve), sohasem találkoztak vele, a lebukásáig nem is hallottak róla. A „bukott kém” közelébe sem jutott a hatalom felső köreinek, legfeljebb másod-, harmadvonalbeli kapcsolatai lehettek. Arra nincs válasz, hogyan tevékenykedhetett akkor négy éven át zavartalanul egy rendőrállam szívében, hogyan tehette be a lábát a Golán szigorúan elzárt katonai körzetébe, és hogyan juthatott titkos információkhoz.
| ||
A sorozat kétarcú hőse civilben szerény hivatalnok, rajongó férj, inkább félénknek mondható, némi passzív-agresszív beütéssel; erős bizonyítási vágy dolgozik benne, mert úgy érzi, Egyiptomból érkezett arab–zsidóként másodosztályú állampolgárnak tekintik.
A Moszaddal még szülőhelyén került kapcsolatba, aktív szerepet vállalva a veszélyeztetett diaszpóra kimenekítésében. Odahaza már hiába ajánlkozott, a szolgálat nem kért a túlbuzgó amatőrökből. Nem egészen érthető, miért az ő nevét húzták ki mégis a kalapból, amikor sürgősen szükségük lett egy Szíriába telepítendő ügynökre.
Postamunkában kapta meg az alapkiképzést,
és még az arabtudása sem bizonyult egyértelmű előnynek: az egyiptomi akcentusát át kellett állítani szíriaira. (Erre a sorozat nem tér ki: a nyelvi hitelességre eleve nem sokat adnak az alkotók.) Eli minden téren csodás előmenetelt mutat, ám a sietség sajnos megbosszulja magát, két epizóddal később kiderül, hogy az új skillek nem épültek be készségszinten (a másik lehetőség, hogy a szerzők már elfelejtették az első részt, amelyben emberük volt a leggyorsabb futó, és sasszemmel szúrta ki a követőit).
Eli kém énje homlokegyenest a civil ellentéte: sármőr és humorharold, az esztelenségig vakmerő, fegyelmezetlen, és azután sem vesz vissza, hogy már retteg a lelepleződéstől. Tartótisztje (Noah Emmerich) nem töri magát, hogy kordában tartsa, és nem sokkal tűnik profibbnak az ügynökénél. A Moszadot megdicsőülés helyett gyengén szervezett, elképesztően laza titkosszolgálatnak látjuk, ahol nem működik az ellenőrzés, nincsenek operatív szabályok, a rádiósok evés-ivás, meccsnézés közben fogadják a csúcsügynök hívásait, amelyeknek nincs korlátozva az időtartama; Elit a három otthonléte alatt nem képzik tovább, és kísérlet sem történik az elavult felszerelése cseréjére. De ő csak szállít és szállít.
Ha mindezt lenyeltük, már csak a figurák egydimenziósságával – Eli esetében kétszer egydimenziósságával – kell szembesülnünk. Gideon Raff író-rendező-kreátor a Homeland izraeli eredetijének (Hatufim) alkotójaként vált ismertté, és az ő nevéhez fűződik a szintén a Netflixen látható Vörös-tengeri búvárparadicsom is. Ezúttal mintha nagy lett volna rá a kabát, úgy a történetvezetés, mint a jellemábrázolás számos kívánnivalót hagy maga után, a bevetett suspence-klisék pedig sajnálatosan megkoptak Hitchcock némafilmjei óta.
Ezer szerencse, hogy a sztoriban és Sachában van annyi svung, ami nézhetővé, helyenként kifejezetten érdekessé teszi Az izraeli kémet.
Elérhető a Netflixen
