Hajdu Szabolcs új filmjének címe egyértelmű irónia: a rendező Magyarországában ugyan nincs klasszikus értelemben vett háború, de az állampolgárok mégis állandó harcot vívnak egymással (már a cím körül is kisebb botrány kerekedett, amikor az 1979-es Békeidő rendezője, Vitézy László plágiummal vádolta meg Hajdut). A Békeidőben az erőszak koncentrikus körei rajzolódnak ki, a tévéből és rádióból ömlő gyűlöletpropaganda lecsorog a zsarnoki, színészeit megalázó rendezőn át a színész feleségéig és az egyszerű virágáruslányig. Senki sem marad érintetlen, még a magát toleránsnak gondoló értelmiség sem: hiába a lakásszínház és az aktivizmus, az egymás iránti érzéketlenség, a düh és a szeretet hiánya őket is átitatja.
Hajdu saját farkába harapó filmje ugyanolyan rendkívüli forgalmazási utat járt be, mint az Ernelláék Farkaséknál. A Délibáb finanszírozása körüli bonyodalmak után Hajdu megszakította a kapcsolatot a Filmalappal, és mikroszkopikus büdzséből, saját barátai, diákjai és családja részvételével forgatta a meghökkentően intim és realista munkát, amelyet rendhagyó módon lakásvetítéseken is meg lehetett tekinteni. Hajdu az Ernelláékkal megkezdett utat folytatja a mindennapi konfliktusok és erőszak boncolgatásával és a baráti, ismerősi kör alkotótárssá emelésével. Ez a kényelmesen „szűk” lépték és az önellátásra berendezkedett alkotói szemlélet most is jól jön, hiszen ezúttal a járvány szabotálta a hagyományos mozibemutatót, így a Békeidő a bérelhető formában debütált. A film a Filmtett nyári táborának improvizációs gyakorlataiból és etűdjeiből született, az éjjeli Budapestet pedig főként Kolozsvár alakítja. Mégis kényelmetlenül ismerős, amit a Békeidőben látunk, és jogos lehet a kérdés, hogy ki akarna a lehangoló magyar valósággal szembesülni éppen most. De Hajdu nem hagyja, hogy a pesszimizmus és a reménytelenség teljesen elnyelje filmjét.
Néhol érezhető, hogy a Békeidő különálló filmetűdök sorozatából született, amelyeket nem sikerül mindig egyenletesen egybefűzni. A változatos figurák sem egyformán kidolgozottak, és a színészek teljesítménye sem egyenletes. Ezeken a kilengéseken enyhít Hajdu színészközpontú megközelítésmódja, a rendező változatlan empátiával fordul gyarló hősei felé. A csel, hogy mindannyian különböző fénytörésben bukkannak fel, hol bántalmazóként, hol bántalmazottként. Michel Foucault megnyalná minden ujját, ha látná, hogy (többnyire) egyikőjük sem menekül a hatalom szövevényéből: a megalázott feleség a bolti eladót alázza meg, a frusztrált házastársak pedig egymást és a gyermeküket. A felnőttek újra és újra visszacsúsznak a gyűlölet és erőszak köreibe, képtelenek bocsánatot kérni, és egymásnak adják tovább a kapott megaláztatást (ahogy a Fehér tenyér edzővé érett tornászfiúja). Szeretetet és pillanatnyi figyelmet csak idegenektől (például egy furcsa bár titokzatos pincérétől vagy egy kissé nyugtalanító taxisofőrtől) kapnak. Talán csak a gyerekek előtt van még kiút.
Hajdu Szabolcs eddigi életművét nem az egységes stílus jellemzi, azonban a természetfelettivel való flörtöléshez időről időre visszatér. A Békeidő ebben a Bibliothéque Pascal örököse: a csoda, a megmagyarázhatatlan ígérete ott bujkál a sarkon, főleg az arra még fogékonyabb gyerekek körül. A lebegtetett fantasztikum és a diszkrét szürrealizmus a Békeidő hangnemében, helyszíneiben és tompa neonfényes megvilágításában is visszaköszön – mintha egy falatka David Lynchet néznénk (van bagoly, jóslás és furcsa pincér is). A film addigi narratív logikáját talán kissé megtöri a lezárásban explicitté tett fantasztikum, de paradox módon egybe is vág Hajdu mondanivalójával. Az üzenet pedig leginkább a körökről és a megszokott, mindenkit megnyomorító pályákról szól, amit a film vizuális megoldásai és szerkezete is tükröznek; ugyanazon kellemetlen kávézói beszélgetés felé haladunk, ahonnan indultunk, ugyanazok a meddő viták és megaláztatások térnek vissza. Már évek óta műsoron van ugyanaz a lakásszínház-előadás, a kormánykritikus aktivisták évek óta ugyanazt harsogják a megafonba, a kopott kis bár pincérének pedig már a nagyapja is pincérként dolgozott. A magyar nézők meg fogják ismerni ezt a szomorú kis országot, ahol már évtizedek óta ugyanazok a sérelmek, viták és vádak ismétlődnek generációk szájából. Hajdu a képi megoldásokba is beleszőtte e körkörösséget: a kamera lassan járja körbe a feszültségekkel terhelt lakásszínház „színpadát” és az elfojtott sérelmekkel körülvett családi asztalt. Az autók mintha céltalanul körbe-körbe járnának egy Budapestre emlékeztető városban.
Hajdu ugyanakkor megkísérel feldolgozni egy olyan közelmúltbeli traumát is, amelyet eddig a magyar nyilvánosságnak nem sikerült, hiába vesztegettünk rá hosszú heteket, hasábokat és leütéseket. A rendező rekonstruálja, ahogy Marton László rendező egy autóban ülve zaklatta Sárosdi Lilla színésznőt. Itt kicsit szünetel a filmre egyébként jellemző narratív játékosság és kétértelműség, csak valós idő, fullasztóan közel ülő kamera és az egyre növekvő gyanú és undor van, mely akkor keríti hatalmába a nézőt, amikor azt hallgatja, hogyan válik egyre sikamlósabbá egy tinilány és egy középkorú férfi közötti beszélgetés. Ahogy az Ernelláékban, úgy itt is nyugtalanítóan betolakszik a fikcióba a valóság, hiszen az eset érintettjei játszanak Hajdu filmjében – ettől pedig csak még felkavaróbb nézni az egészet. És a legszomorúbb, hogy ez a valós esemény varratmentesen illeszkedik a fikcióba – a hatalmával visszaélő rendező cseppet sem lóg ki az egymást módszeresen bántalmazó alakok közül.
Elérhető a Vimeón
