Land

Az elvonulásnál, a természethez való visszatalálásnál kevés urbánusabb elgondolás van leírva, -filmezve. Végtére is szép a táj, különösen napkeltekor, jó hallgatni a lombok susogását, nézni a madarak röptét meg az őzeket a pataknál.

Ám ha az ember budira megy télvíz idején a havasokban, ne hagyja nyitva faháza ajtaját, mert jön a medve, és összetör mindent, amit nem eszik meg. Filmen nézve a faház lakóját az éh- és fagyhalál közelébe sodró rombolást, enyhítő körülménynek számít, ha mindezt egy olyan jeles művésznő rémült tekintetével és rendezésében látjuk, amilyen Robin Wright. Neki majdnem elhisszük nemcsak ezt a kimódolt feledékenységet, de az egész világtól elvonulva gyászolást, mert az kívülről (gesztusok, testbeszéd tekintetében), belülről (pszichológiailag) kétségtelenül fel van építve, el van játszva.

Csak kitalálva nincs hozzá semmi újdonság. Az, hogy egy középkorú, városi, értelmiségi nő úgy próbálja – nem feldolgozni, mert azt nem lehet, de legalább – túlélni élete legnagyobb traumáját, hogy birtokot vesz a hegyekben, a civilizációtól a lehető legtávolabb, persze rokonszenves téma. De a rendező-főszereplő és Erin Dignam forgatókönyvíró nem vállalják a megalkuvásmentes végiggondolását, inkább kerítenek még egy hasonlóan megpróbált, ám az erdei élet praktikus tevékenységei­ben (favágás, vadászás, állatnyúzás) is járatos, életmentő férfiembert, a tomboló medve után egy jóságos mackót. Róla a szívszaggató fináléban kiderül, amit a néző a szokott recept ismeretében már úgyis sejt, hősnőnk pedig megbékél végre.