Paradox módon Joss Whedon egyszerre vette ki részét a szuperhős sagák aranykorának elhozatalában (Bosszúállók, Bosszúállók: Ultron kora) és kifárasztásában (a dicstelen, Zack Snydertől átvett Az Igazság Ligája). Legújabb sorozatával pedig a megreformálás nemes projektjébe is bekapcsolódna.
Egy titokzatos égi jelenség különleges képességekkel ruházza fel a 19. századi London számkivetettjeinek egy részét. Az adomány mindenkinél másképp mutatkozik meg, felerősítve az egyén eleve meglévő adottságait, de a nagy hatalmú fehér férfiakat elkerüli. A hirtelen erőre kapó elnyomottak fenyegetést jelentenek a birodalomra, így kénytelenek rejtőzködni; nekik biztosít búvóhelyet a két barát, Mrs. True és Miss Adair, szintén zenész. Whedon nagy lendülettel igyekszik bizonyítani felvilágosultságát: sorjáznak a nemes, de lustán megírt „erős” nők (Whedon plagizálja saját magát) és a papírmasé gonosz férfiak. Mindeközben pedig a nem heteroszexuális szereplőket valami rejtélyes okból amorálisnak és többnyire taszítónak ábrázolja (pedig James Norton elkényeztetett biszexuális ficsúrja a sorozat egyik legjobb figurája lehetne).
A cselekményt agyonterhelik az átláthatatlan, túlbonyolított összeesküvések és ármányok, amelyeket egy idő után a nézőnek kedve sincs kibogozni. A látvány mindenképp imponáló (ezzel nemegyszer fel is vág a sorozat), ám a különleges képességek némelyike kimondottan megmosolyogtató és értelmetlen. Whedon hatalmas igyekezettel baltázza el művét, mely egy friss és aktuális szuperhős-parafrázis is lehetett volna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
