Film

Lángra kap

Stéphane Brizé: Sztrájk a gyárban

  • 2019. április 28.

Mikrofilm

Napjaink egyik legjelentősebb filmese, Stéphane Brizé arra használja a kamerát, amire való (volna: egy politikai, üzleti manipulációktól el nem hülyített közegben).

Azt mutatja meg és fel, ahogy az ember megéli a sorsát. Azt, ami adatott, s azt, amit belőle formálni képes. Filmjei mindig a létezés alapvető morális aspektusaira irányítják a figyelmet, kerülve azonban a legcsekélyebb absztrakciót. Tudatosan keresi azokat a történeteket, amelyekben valóságos emberek valóságos problémái jelennek meg. Úgy szerzői filmes, hogy közben nem monomániáit és ún. látomásait tukmálja a művészgőg infantilizmusát nehezen viselő nézőre, hanem a részt vevő szemlélésre, mások szenvedésekkel teli sorsán át tulajdonképpen saját, félálomban töltött életünk részt vevő szemlélésére akar rávenni bennünket. Ezért is kedves közeg számára a mindennapi betevőt kétkezi munkájukkal kereső, egyszerű emberek világa. Az örökké vesztes kisember kicsiny, mégis az emberi létezés elrontottságát kifejező tragédiáira nem visszafogott keserűséggel tekint, mint a Dardenne testvérek, de a Ken Loach-féle, kiáltványokat idéző hangnemtől is tartózkodik. Pedig a Mennyit ér egy ember? torokszorító munkástörténete után egy igazán harcos, modellszerű szituációból indító s e modellszerűséget végig megőrző filmmel tér vissza a napi létharc tematikájához – ha valamiből, hát ebből lehetne gyújtó hangú, antikapitalista vádiratot fogalmazni. Ám itt egészen másvalami kap lángra végül.

A multinacionális vállalat, amely nem győzi hangoztatni, minő jótétemény volt megjelenése az amúgy munkanélküliség sújtotta francia iparvidéken, most, hogy ún. nehézségei támadtak (nem hoz elég profitot a termelés), szabadulna a telephelytől, építene lefele ezerrel, dacára az alkalmazottakkal évekkel korábban kötött megállapodásnak, melyben a dolgozók csökkentett javadalmazása fejében vállalták az üzem fenntartását s a munkahelyek megőrzését legalább öt éven át. A magukat kisemmizettnek, becsapottnak joggal érző munkások hiába fordulnak bírósághoz, hiába tárgyalnak a kormánnyal, senki sem védi meg őket. A vállalkozás szabadsága s a magántulajdon védelme, legyen az bármennyire is értelmezhetetlen annak társadalmi, közösségi kontextusa nélkül, feltétlen előnyt élveznek. Marad a sztrájk, az üzem hónapokig tartó, minden egyes (családja megélhetését kockára tevő) munkást embertelen próbatétel elé állító blokkolása. Az újabb és újabb, mindig alsóbbrendű vezetőkkel történő, eleve kudarcra ítélt tárgyalásokat vezető szakszervezeti aktivista karizmája, következetes elvszerűsége az, amelyen az egész akció sikere áll vagy bukik. A Brizé emblematikus színésze, Vincent Lindon alakította, elkötelezett, a személyes áldozathozataltól sem visszariadó főhős a vállalat tulajdonosát akarja tárgyalóasztalhoz ültetni, ám mire erre sor kerül – az egyértelmű hatalmi arrogancia kifejeződéseként –, a vezetőség már apró engedményekkel (jelentősebb összegű végkielégítés belengetésével) előbb elbizonytalanította, majd állhatatosabb társai ellen fordította a tiltakozók jelentős részét. Eladdig, míg egy gyaníthatóan kiprovokált atrocitás után az érzéketlen gyáros tűnhet fel áldozatként, a film hőse pedig magára marad, nemcsak munkájától, de munkája, áldozathozatala értelmétől is megfosztva. Önégetése a székház előtt egyszerre irracionális tett és a kiúttalanság szimbolikus manifesztációja – ugyanakkor kényszerítő erejű aktus: saját, őt eláruló társai sorsát legalábbis átmenetileg rendező áldozat, hiszen a vállalat egyetlen dologtól, a média hatalmától rettegő vezetői ezek után kénytelenek meghátrálni.

Eléggé osztályharcos hevületű szcenárió ez, ugye. Mégsem süllyed holmi agitációvá. Bár a sztrájktörés és a különalkuk tematizálásával pontosan arra mutat rá, hogy maga a szisztéma, az egyéni érdek kibontakoztatásának deklaratív szabadságán alapuló rendszer (a kapitalizmus maga) egyrészt egy önfelemésztő struktúra (hiszen, mint az nyilvánvaló, s a filmben el is hangzik, a valóságos hatalomból már sokkal nagyobb mértékben részesülnek a világpiac különösen tőkeerős és komoly érdekérvényesítési képességgel rendelkező résztvevői, mint országok legálisan megválasztott döntéshozó szervezetei), másrészt a közösség kohézióját, tagjainak kölcsönös szolidaritását, egyáltalán: szociális alanyként való létezését megrontó erőtér. Ehhez a felismeréshez azonban a rendező emberi arcot, felelősséget, ethoszt: sorsot társít. Az aktivista személyes áldozatfelajánlása pedig nem az osztályharc kissé avas és szűk látókörű elmélete felől értelmezhető. Sokkal inkább szakrális aktus, Tarkovszkij a saját életét a közösség megmenekülése érdekében hozott áldozatként leromboló hősének szintén irracio­nális cselekedetét idéző akció (Áldozathozatal, 1986). Ekként nem(csak) a politikai harcok megvívására, hanem a szemlélet gyökeres megváltoztatására szólít fel.

Forgalmazza a Cirko Film

Neked ajánljuk