Film

Lángra kap

Stéphane Brizé: Sztrájk a gyárban

  • 2019. április 28.

Mikrofilm

Napjaink egyik legjelentősebb filmese, Stéphane Brizé arra használja a kamerát, amire való (volna: egy politikai, üzleti manipulációktól el nem hülyített közegben).

Azt mutatja meg és fel, ahogy az ember megéli a sorsát. Azt, ami adatott, s azt, amit belőle formálni képes. Filmjei mindig a létezés alapvető morális aspektusaira irányítják a figyelmet, kerülve azonban a legcsekélyebb absztrakciót. Tudatosan keresi azokat a történeteket, amelyekben valóságos emberek valóságos problémái jelennek meg. Úgy szerzői filmes, hogy közben nem monomániáit és ún. látomásait tukmálja a művészgőg infantilizmusát nehezen viselő nézőre, hanem a részt vevő szemlélésre, mások szenvedésekkel teli sorsán át tulajdonképpen saját, félálomban töltött életünk részt vevő szemlélésére akar rávenni bennünket. Ezért is kedves közeg számára a mindennapi betevőt kétkezi munkájukkal kereső, egyszerű emberek világa. Az örökké vesztes kisember kicsiny, mégis az emberi létezés elrontottságát kifejező tragédiáira nem visszafogott keserűséggel tekint, mint a Dardenne testvérek, de a Ken Loach-féle, kiáltványokat idéző hangnemtől is tartózkodik. Pedig a Mennyit ér egy ember? torokszorító munkástörténete után egy igazán harcos, modellszerű szituációból indító s e modellszerűséget végig megőrző filmmel tér vissza a napi létharc tematikájához – ha valamiből, hát ebből lehetne gyújtó hangú, antikapitalista vádiratot fogalmazni. Ám itt egészen másvalami kap lángra végül.

A multinacionális vállalat, amely nem győzi hangoztatni, minő jótétemény volt megjelenése az amúgy munkanélküliség sújtotta francia iparvidéken, most, hogy ún. nehézségei támadtak (nem hoz elég profitot a termelés), szabadulna a telephelytől, építene lefele ezerrel, dacára az alkalmazottakkal évekkel korábban kötött megállapodásnak, melyben a dolgozók csökkentett javadalmazása fejében vállalták az üzem fenntartását s a munkahelyek megőrzését legalább öt éven át. A magukat kisemmizettnek, becsapottnak joggal érző munkások hiába fordulnak bírósághoz, hiába tárgyalnak a kormánnyal, senki sem védi meg őket. A vállalkozás szabadsága s a magántulajdon védelme, legyen az bármennyire is értelmezhetetlen annak társadalmi, közösségi kontextusa nélkül, feltétlen előnyt élveznek. Marad a sztrájk, az üzem hónapokig tartó, minden egyes (családja megélhetését kockára tevő) munkást embertelen próbatétel elé állító blokkolása. Az újabb és újabb, mindig alsóbbrendű vezetőkkel történő, eleve kudarcra ítélt tárgyalásokat vezető szakszervezeti aktivista karizmája, következetes elvszerűsége az, amelyen az egész akció sikere áll vagy bukik. A Brizé emblematikus színésze, Vincent Lindon alakította, elkötelezett, a személyes áldozathozataltól sem visszariadó főhős a vállalat tulajdonosát akarja tárgyalóasztalhoz ültetni, ám mire erre sor kerül – az egyértelmű hatalmi arrogancia kifejeződéseként –, a vezetőség már apró engedményekkel (jelentősebb összegű végkielégítés belengetésével) előbb elbizonytalanította, majd állhatatosabb társai ellen fordította a tiltakozók jelentős részét. Eladdig, míg egy gyaníthatóan kiprovokált atrocitás után az érzéketlen gyáros tűnhet fel áldozatként, a film hőse pedig magára marad, nemcsak munkájától, de munkája, áldozathozatala értelmétől is megfosztva. Önégetése a székház előtt egyszerre irracionális tett és a kiúttalanság szimbolikus manifesztációja – ugyanakkor kényszerítő erejű aktus: saját, őt eláruló társai sorsát legalábbis átmenetileg rendező áldozat, hiszen a vállalat egyetlen dologtól, a média hatalmától rettegő vezetői ezek után kénytelenek meghátrálni.

Eléggé osztályharcos hevületű szcenárió ez, ugye. Mégsem süllyed holmi agitációvá. Bár a sztrájktörés és a különalkuk tematizálásával pontosan arra mutat rá, hogy maga a szisztéma, az egyéni érdek kibontakoztatásának deklaratív szabadságán alapuló rendszer (a kapitalizmus maga) egyrészt egy önfelemésztő struktúra (hiszen, mint az nyilvánvaló, s a filmben el is hangzik, a valóságos hatalomból már sokkal nagyobb mértékben részesülnek a világpiac különösen tőkeerős és komoly érdekérvényesítési képességgel rendelkező résztvevői, mint országok legálisan megválasztott döntéshozó szervezetei), másrészt a közösség kohézióját, tagjainak kölcsönös szolidaritását, egyáltalán: szociális alanyként való létezését megrontó erőtér. Ehhez a felismeréshez azonban a rendező emberi arcot, felelősséget, ethoszt: sorsot társít. Az aktivista személyes áldozatfelajánlása pedig nem az osztályharc kissé avas és szűk látókörű elmélete felől értelmezhető. Sokkal inkább szakrális aktus, Tarkovszkij a saját életét a közösség megmenekülése érdekében hozott áldozatként leromboló hősének szintén irracio­nális cselekedetét idéző akció (Áldozathozatal, 1986). Ekként nem(csak) a politikai harcok megvívására, hanem a szemlélet gyökeres megváltoztatására szólít fel.

Forgalmazza a Cirko Film

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.