„Lehangoló arról olvasni, hogy mi folyik most Magyarországon”

A magyarországi homofóbtörvény a Thatcher-kormány melegellenes intézkedésére emlékezteti, Pedro Almodóvarban a spanyol unokatestvérét látja, Tarr Béla és Wes Anderson is nagy hatással volt rá. Az Oscar-díjas színészt Cannes-ban értük el telefonon, ahol több filmje is szerepel a fesztiválon.

Magyar Narancs: Az első filmje Derek Jarman Caravaggiója volt 26 évesen. Híres munkakapcsolat volt az önöké.

Tilda Swinton: Derek az egyik legcsodálatosabb példája volt annak az elkötelezett művésznek, aki nem csak csinálja, de meg is éli a művészetét. Óriási szerencsém volt, hogy fiatal színész létemre találkoztam vele. Az óvodájába kerültem, más korombeli művészekkel. A Caravaggióban kezdett Sandy Powell jelmeztervező, aki ma olyanokkal dolgozik, mint Scorsese. Simon Fisher Turner statisztaválogatóként csatlakozott a csapathoz, ő lett Derek összes filmjének a zeneszerzője. Kollektívát alkottunk, amelyben Derek mindent csinált: rendező, író, festő volt. Társasági lény volt, de szeretett egyedül dolgozni. És politikai aktivistaként is nagy hatással volt ránk.

MN: A politikai kiállás fontosságát is tőle tanulta?

TS: Ehhez nem volt szükségem különösebb bátorításra. Épp azért éreztem őt annyira közel állónak hozzám, mert politikus alkat volt – pont annyira, amennyire nekem erre szükségem volt. De nemcsak én, mindannyian így éreztünk.

Tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon sokféle csata vár önökre a különböző elnyomó intézkedésekkel szemben.

A helyzetük elszomorítóan hasonló azokhoz a csatákhoz, amelyeket mi vívtunk a kilencvenes évek elején a 28-as cikkely (a konzervatív Thatcher-kormány 1988-ban életbe lépett és 2003-ig érvényben volt melegellenes törvénye, amely megtiltotta a helyi hatóságoknak a „homoszexualitás népszerűsítését”, például az iskolákban – a szerk.) és a „homoszexuális életmód” elnyomása ellen. Amikor homoszexuális életmódot mondok, a Thatcher-kormány megbélyegző kifejezését idézem. Úgy tudom, önök Magyarországon ugyanezzel a helyzettel állnak szemben. Ezért is fontos, hogy most beszéljünk erről, fontos, hogy az emberek Magyarországon tudják: elengedhetetlen hangosan felszólalni ez ellen. És lehetséges győzni. Ám ettől ez még egy szörnyű helyzet. Amikor Derek feldolgozta Christopher Marlowe II. Edwardját, a filmváltozatot az OutRage! nevű, nagyon fontos politikai csoporttal együttműködve készítettük, akik kifejezetten a 28-as cikkely és a Thatcher-kormány represszív törvényei ellen léptek fel. Azok ellen a törvények ellen, amelyekkel Thatcherék az LMBTQ-embereket akarták elnyomni.

MN: Készült önről egy híres fotó 2013-ban: áll Moszkvában, a Vörös téren egy szivárványzászlót tartva maga előtt. A háttérben egy orosz rendőr­autó és a Boldog Vazul-székesegyház.

TS: Mindannyiunk számára lehangoló arról olvasni, hogy mi folyik most Magyarországon, vagy mi zajlott éppenséggel Oroszországban, amikor a kép készült. Mindez arra emlékeztet, amin mi a kilencvenes években keresztülmentünk. Fontos ébernek lenni. Eszetlen erőszak ez, hangosan szembe kell szállni vele.

 

Fotó: Getty Images

MN: 2013-ban többedmagával iskolát alapított. Beleszól a kormány, hogy mit és hogyan tanítanak?

TS: A gyerekeim Waldorf-iskolába jártak, és egy másik szülővel úgy döntöttünk, saját iskolát alapítunk, hogy a gyerekeink ugyanebben a szellemben folytathassák a tanulmányaikat. A gyerekeim 19 éves korukig idejártak. Fontosnak tartottuk, hogy ne legyenek vizsgák, és hogy a diákok sok időt töltsenek az iskola falain kívül. A reál és humán tárgyak nem válnak el egymástól, tankönyvek nincsenek, az önálló tanuláson van a hangsúly. Független iskola független finanszírozással, szülői és pártfogói támogatással. A skót kormány meg is emlékezett rólunk az oktatáspolitikája ismertetőjében, a kimagaslóan inspiráló példák között említette az iskolánkat, de egy fillérrel sem támogatott minket. Bárcsak segített volna. De mivel nem adott pénzt, nem is szólt bele, mit csinálunk.

MN: Ezek szerint teljes szabadságot élveznek akár az LMBTQ-témákkal kapcsolatos felvilágosítás terén is?

TS: Teljes mértékben. Az iskolánk alapja a szabad véleménynyilvánítás. De visszatérve az önök helyzetére; nagyon aggasztó pillanat ez Magyarország számára. Együtt érzek önökkel. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy tudják: mindenki odafigyel, mindenki tisztában van a helyzettel. Vagyunk Angliában, akik emlékezünk, mi volt nálunk. Szolidárisak vagyunk önökkel, teljes mértékben.

MN: Derek Jarman mellett olyan rendezőkhöz fűzte-fűzi szoros munkakapcsolat, mint Jim Jarmusch, Wes Anderson, Tarr Béla, Luca Guadagnino, a Coen testvérek vagy Pedro Almodóvar. Kinek melyik filmje tette önre az első nagy benyomást?

TS: Jarmuschtól a Florida, a paradicsomot láttam először egy rég bezárt, szállodává alakított nagyszerű moziban, a londoni Lumière-ben. Ismertem ekkor már az amerikai under­ground filmeseket, Stan Brakhage-t és Jack Smith-t, de a Florida, a paradicsom valami más volt; egy narratív film valami egészen furcsa nézőpontból. Amerikai létére Jim európai filmesnek tűnt. Ami Wes Andersont illeti, miután megnéztem az Utazás Darjeelingbe című darabját, írtam neki. Barátok lettünk, majd felkért, szerepeljek a Holdfény királyságban. Ma már szinte egy család vagyunk. Bélától a Werckmeister harmóniák volt az, amitől eldobtam az agyamat. Azt hiszem, még a Sátántangó előtt láttam.

Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ismerem Bélát és dolgozhattam vele. Számomra ő a sarkcsillag.

És még sokunknak. Cannes-ból beszélek most önnel, épp egy órája küldtem neki egy e-mailt. Jó lenne, ha itt lenne. Hiányzik. Különösen azóta, hogy A londoni férfiban együtt dolgoztunk.

MN: Egy ültében nézte végig a Sátántangót?

TS: Amikor először láttam, igen. Késő éjszaka volt, és szégyellem bevallani, de DVD-ről ment, bár az is lehet, hogy VHS volt. A Sátántangóval telt az éjszaka. Hosszú éjszaka volt, vámpíroknak való.

MN: Guadagnino, Coenek, Almodóvar?

TS: Lucával úgy találkoztam, mint Derekkel: még azelőtt ismerkedtem meg velük, hogy láttam volna a munkájukat. És ahogy Derekkel, úgy Luca és köztem is testvéri kötelék alakult ki. Amikor Lucát megismertem, talán csak egy rövidfilm volt mögötte. Nem sokkal azután találkoztunk, hogy Derek meghalt: egy retrospektív Derek Jarman vetítéssorozaton, Rómában. Azóta is olyanok vagyunk, mint az édestestvérek. A Coenektől a Véresen egyszerűt láttam először. Mindig izgalmas, amikor olyan filmkészítők szólnak hozzád, akik nagyon otthon vannak a filmtörténetben, akiknek érted az utalásrendszerét, akiknél jó kezekben érzed magad. A Véresen egyszerű közben ilyen érzésem volt. Sokáig elképzelhetetlen volt számomra, hogy ezekkel az amerikai filmrendezőkkel dolgozhatnék, már csak azért is, mert nem vagyok amerikai.

MN: Maradt Almodóvar. Tavaly mutatták be az Emberi hang című Cocteau-monodrámából készült rövidfilmjüket.

TS: Almodóvarra úgy tekintettünk, mint egy unokatestvérre a La Manche csatorna túlpartjáról. Míg Derek és én Londonban dolgoztunk, Almodóvar csodákat művelt Madridban. Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén volt az első film, amelyet láttam tőle. Derek és én imádtuk Pedrót. Személyesen nem ismertük, de tudtuk, hogy a bajtársunk. Egy olyan világról szóltak a filmjei, amely nagyon hasonlított a sajátunkra. Fontos volt számomra az is, hogy Pedro női filmeket csinált. Amikor női filmet mondok, ez alatt nem valami előírásszerű kategóriát, behatároltságot értek, csupán azt, hogy nőkről, női életekről csinált filmeket. És nála is, ahogy minálunk, ugyanazok az emberek tűntek fel, mindenkinél a maga törzse.

MN: Mi kötötte össze ezt a két világot?

TS: Maguk a filmek egyáltalán nem hasonlítottak egymáshoz, de a miliőre, az érzésvilágra ráismertünk. A genderrel szembeni viszonyára, arra, ahogy vonakodik a genderkérdések megválaszolásától. De ráismertünk a romanticizmusára, és arra is, ahogy méltóságot ad az undergroundnak. Míg ő ezt Madridban tette, mi valami hasonlót műveltünk a nyolcvanas évek második felében Londonban. Pontosan értettük a hivatkozásokat.

MN: Virginia Woolf Orlandóját ma sokan „genderfluid klasszikusként” emlegetik – az 1992-es filmváltozatból hamar kultfilm lett, sokan még mindig ezzel a szereppel azonosítják.

TS: Tudja, mi a vicces az Orlando utóéletében? Az első dolog, ami az embereknek a filmmel kapcsolatban eszükbe jut, még azoknak is, akik nem látták, csak hallottak róla, az a gender. Hogy valamiképp a genderről szól. Őszintén szólva egyáltalán nem erről szól, és azt sem hiszem, hogy Virginia Woolfot a legcsekélyebb mértékben is érdekelte volna a gender, mint olyan. Ahogy engem sem. Az Orlando a határnélküliségről szól, annak minden fajtájáról. Földrajz, nemzet, idő, halandóság, osztály és minden más tekintetben. Végső soron a szabadságról van szó. Az Orlandóval kapcsolatos fantáziám, hogy ha a film olyan hosszú lenne, mint a Sátántangó, láthatnánk, hogy Orlando kutyává változik, vagy talán visszaváltozik férfivá. Esetleg papagáj lesz belőle. A lényeg a fluiditás, hogy semmi sem fix és örök.

MN: Az Emberi hang volt az első alkalom, hogy Almodóvar angol nyelvű filmet készített, de Tarr pályáján is ön volt az első angol nyelvű sztár, akivel együtt dolgozott. Hárul önre valami pluszteher ilyenkor, nehogy elvesszen valami a több nyelven folyó kommunikációban?

TS: Tarr Béla, akárcsak Pedro Almodóvar, nagy mesterek, jót tesz nekik egy kis kihívás. Mielőtt elkezdtem volna a munkát velük, mindent megnéztem tőlük, amit valaha is leforgattak.

És még mindig megvan a telefonomon az a kis filmem, amit Béláról forgattam, ahogy a monitor mögött néz egy jelenetet.

Ha valaki egy másik nyelven forgat, kicsit olyan lesz, mint egy elsőfilmes rendező. Na jó, talán ez nem teljesen így van, de a kihívás, kaland érzése ott vibrál a levegőben. Pedróról, akivel épp ma találkoztam, biztosan tudom, hogy így érzett. A londoni férfit pedig nem is két, hanem három nyelven forgattuk. De annak, hogy ki milyen nyelvet beszél egy forgatáson, tulajdonképpen nincs is jelentősége, hiszen a film maga a nyelv.

MN: Szokott közvetíteni a rendező barátai között?

TS: Bemutatni egymásnak embereket, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom. Azt hiszem, én voltam az, aki bemutatta Pong Dzsun Hót Almodóvarnak. A jövő héten érkezik Cannes-ba Apicsatpong Viraszethakul (Swinton a főszereplője a thai rendező cannes-i versenyfilmjének – a szerk.), őt is sokaknak szeretném bemutatni. Olyan ez, mint egy kiterjedt, nagy család.

MN: A cannes-i filmfesztivál maga a csillogás, de ön megcsinálta a saját kis filmfesztiválját, amely ennek épp az ellenkezője.

TS: A Skót-felföldön lakom, egy faluban, amely semmiben sem hasonlít Cannes-ra. És mint általában az ilyen kis falvakban, nálunk is két mozi volt, de ma már egy sincs. Fél órára tőlünk van egy multiplex, ahol a Harry Potter és hasonlók mennek állandóan. Mark Cousins (filmes, kritikus – a szerk.), én és a gyerekeim egyszer csak elhatároztuk, hogy csinálunk a barátainknak egy filmfesztivált a faluban. A kedvenc DVD-inket játszottuk. Nagy esemény volt, remek szórakozás. Sajnos a rákövetkező évben mindenféle bürokratikus, unalmas okokból elvesztettük a helyszínünket, egy régi bingótermet. Mobilfesztivállá alakultunk, beutaztuk a felföldet. Mindig tervezzük, hogy folytatjuk, de a megbízhatatlanságunkból sem engedünk. Majd, ha az elfoglaltságaink megengedik, felbukkanunk ismét.