A rendező maga is a nagyfilmes világból érkezik, és eposzi jelzőként szokás vele kapcsolatban elmondani, hogy 12 év rabszolgaság című filmjéért ő nyerte el első fekete rendezőként a legjobb filmnek járó Oscart 2014-ben. Igaz, már előtte is jelentős szakmai sikereket tudhatott magáénak, két korábbi nagyjátékfilmjének, a 2008-as Éhségnek és a 2011-es Shame – A szégyentelennek köszönhetően. Bár legutóbbi nagyfilmje, a 2018-ban bemutatott Nyughatatlan özvegyek már közel sem kapott olyan elismerő kritikákat, mint a korábbi alkotások. A Kis fejsze tehát új fejezetet nyitott a pályáján, alighanem a legjobb pillanatban.
A Londonban élő nyugat-indiai kisebbség integrációs küzdelmeit bemutató pentalógia bizonyos értelemben tekinthető a 12 év rabszolgaság rokon művének, hiszen itt is az elnyomott fekete kisebbségnek az emberi bánásmód, a társadalmi igazságosság, és egyáltalán az életben maradás érdekében elkeseredett küzdelmét kísérhetjük figyelemmel. Ám, míg az Oscarral jutalmazott mozi gyakorlatilag a klisék precíz adagolásával hatott, a Kis fejsze részei a nagy történet helyett a mikroesemények, a hétköznapi pillanatok kidolgozásával válnak igazán erőssé.
Ismerős dramaturgiai elemekből persze itt sincs hiány, a Mangrove című első rész egy sokszor látott emberi jogi harc szüzséjéből bomlik ki, és a tárgyalótermi dráma is hagyománykövető struktúrával bír. Ugyanakkor az epizód nagy részét kitevő hétköznapi jelenetek, éttermi pillanatok, utcai snittek finomhangolása teszi katartikussá a történetet. Egyébként csakúgy, mint a 12 év rabszolgaság, a Kis fejsze több része is megtörtént eseményeken alapul.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
