87 éves korában elhunyt William Friedkin, a legendás amerikai filmrendező. Karrierjét az 1960-as években tévéfilmekkel kezdte, az igazi klasszikusait, amelyekért máig emlegetik a nevét, azonban a 70-es években tette le az asztalra. Az 1971-es Francia kapcsolat című krimiért elnyerte az Oscar-díjat, két évvel később Az ördögűzővel pedig a konszenzus szerint megalkotta minden idők legfélelmetesebb és legnagyobb hatású horrorját. Ez a két legismertebb műve, azonban filmográfiája ezek mellett is tartogat még gyöngyszemeket. 1977-ben készítette el A félelem bére című francia klasszikus amerikai remake-jét, A félelem árát (melynek újabb remake-je a Netflixre érkezik majd). Alig akad rendező, akinek sikerült három ennyire eltérő, és ennyire kiváló filmet moziba küldenie egy évtizeden belül. Az 1985-ös Élni és meghalni Los Angelesben egy, a rendező névjegyéhez méltó kemény krimi a karrierje elején járó, remeklő William Dafoe-val, aki egy mindenre kész, zseniális pénzhamisítót alakít. Az 1994-es Csont nélkül első pillantásra csak egy egyszerű kosaras filmnek tűnik, valójában azonban addig ritkán látható módon világított rá a pénzéhes sportvilág mocskos oldalára, amely már a középiskolás játékosokat is megrontja. A remeklő Nick Nolte mellett ráadásul olyan játékosok tűntek fel benne, mint Larry Bird vagy Shaquille O'Neal.
A 2000-es A bevetés szabályai langyos sikert aratott, a 2006-os Bogárűzőt Cannes-ban a kritikusok is elismerték, a 2011-es Gyilkos Joe-val pedig Matthew McConaughey-vel és egy rántott csirkecombbal mutatta be, hogy naturalizmusával még mindig képes sokkolni. Ám a zsarufilmek mellett valószínűleg örökre úgy emlékszünk majd rá, mint a horror megújítójára.
Friedkin az Új Hollywood-korszakban feltört társaival – Coppola, Altman, Spielberg, De Palma, Scorsese – ellentétben nem művésznek, inkább mesterembernek tartotta magát. „Ha azt hallom kiemelni, hogy egy film kinek a munkája és nem azt, hogy kinek szól, a művészet szagát értem” – nyilatkozta egyszer. Az ördögűzőt ma nézve könnyű felfedezni a kapcsolatot közte és napjaink társadalomkritikus pszichohorrorjai (Ari Aster, Robert Eggers, Jordan Peele filmje) között. A legnagyobb különbség azonban épp az, hogy Friedkinnél nem a mondanivaló volt meg először, amit horrorköntösbe bújtatott, hanem épp fordítva. Készíteni akart egy horrorfilmet, ami olyan hatásos lett, hogy végül jóval túlmutatott magán: ablakot nyitott napjaink világára, amikor a gonosz bárhol, bárminek a képében megjelenhet.
A film William Peter Blatty 1971-es regényének adaptációja, amelyet a szerző egy tizenéves fiú 1949-es ördögűzésének igaz története alapján írt. Friedkin tudta, még a katolikusok többsége sincs tisztában azzal, hogy az ördögűzés jelenleg is létező gyakorlat, ezért felkérte tanácsadónak azt a Thomas Berminghem atyát, aki már Blattynek is segédkezett. A filmet direkt a karácsony idejére időzítették, egyszerű horror helyett pedig spirituális filmnek marketingelték. Elterjedt, hogy forgatás közben kilencen meghaltak – pedig csak Ellen Burstyn szenvedett enyhe hátsérülést –, az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a rendező megkérte az egyik, forgatáson jelen lévő papot, hogy áldja meg a díszletet – másnap pedig az egész porig égett. Nemsokára már egyenesen elátkozott filmről beszéltek, miután több, azon dolgozó alkotó halt meg a felvételek befejezése után furcsa körülmények között. Ahelyett, hogy igyekeztek volna eltussolni a film ellen tiltakozó keresztény szervezetek felháborodását, inkább teret adtak nekik – ez is csak még hirhedtebbé tette a mozit. Friedkin híres mondása szerint ugyanis „kevés jobb dolog történhet egy filmmel annál, hogy a pápa elítéli”. Még senki nem látta, de máris mindenki félt tőle; a felhajtás pedig természetesen hatalmas kasszasikert eredményezett. A bemutató után csak még inkább kilőtt a marketingkampány, a film híre szájról szájra terjedt: a sajtó tele volt a moziban elájuló, vagy hányó nézőkről szóló hírekkel.
Az ördögűző nemcsak 1973 legsikeresebb filmje lett, de rövid ideig – a két évvel később érkező Cápáig – minden idők legnagyobb bevételű mozijává is vált.
Sokáig így is ez maradt a legsikeresebb horror, 1999-ben a Hatodik érzék taszította le a trónról. Ha azonban az eladott jegyek számát nézzük, még mindit Friedkin filmje vezet. Az Oscaron azonban lehagyta őt 1973 második legsikeresebb filme, A nagy balhé, amely a legjobb film és a legjobb rendező kategóriában is megelőzte. Az ördögűző végül a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb hangeffektusok kategóriában kapott Oscart.
A film hatásából mindez persze semmit nem von le. Friedkin Hitchcockhoz hasonló módon építette fel a film feszültségét, igazi mesteremberhez méltó módon pedig minden apró részletre különös gondot fordított. Üvegszálas bábuból készített másolatot az ördög által megszállt lányt alakító Linda Blair fejéből, hogy az a lehető legélethűbb legyen, mikor megpördül a tengelye körül. Éttermekben használatos, nagyteljesítményű légkondícionálókkal hűtötték le a díszletet, hogy a legfontosabb jelenetekben látszódjon a színészek lehellete. A rendező semmilyen eszköztől nem riadt vissza a hatáskeltés érdekében: a Dyer atyát alakító William O’Malleyt közvetlenül a „Felvétel!” elhangzása előtt vágta pofon, hogy meghökkent arckifejezése valós legyen; a Karras atyát játszó Jason Millernek azt ígérte, amikor Linda Blair lehányja, a hányást imitáló borsóleves csak a mellkasára ömlik majd, miközben titokban előre kitervelte, hogy karakterét arculhányják majd – Miller undora tehát ugyancsak valódi volt. Épp az ilyen megoldások miatt állta ki a film az idő próbáját. Ma, amikor gyakorlatilag mindent számítógéppel valósítanak meg, van valami zsigeri Az ördögűző speciális effektjeiben.
Hasonlóan hatásos a film fókuszában álló moralitástörténet: a horrorok többségében általában az egész világ sorsa a tét. Az ördögűzőben a sztori ugyan látszólag a 12 éves Reganra koncentrál (akit megszáll a Gonosz), valójában azonban a jó és a rossz harcát mutatja be. Nem fél direktben rákérdezni, valójában ott van-e felettünk Isten – ha ugyanis igen, akkor az Ördögnek is lennie kell valahol; talán éppen közöttünk, egy békés család egyik tagját megszállva. Az ördögűző úgy spirituális film, hogy közben végtelenül realistának tűnik, épp ezért szólnak akkorát a természetfeletti jelenetei – nem csoda, hogy maga Friedkin Carl Theodor Dreyer 1955-ös mesterművét, az Igét emlegette főbb inspirációjául.
A filmet azóta számtalan módon elemezték és értelmezték. Sokan, így Stephen King is úgy tartja, Regan a 60-as 70-es évek lázadó fiatalságát szimbolizálja, így a film valójában arról szól, hogy az ekkor feltörekvő irányzatok – melegjogi, feminista, polgárjogi, pacifista mozgalmak – miként korrumpálódtak, hogyan szállta meg őket az ördög. Egy összeesküvéselmélet szerint Az ördögűző mögött valójában az amerikai kormány állt, ami így igyekezett elijeszteni az embereket a lázadástól és konzervatív mederbe terelni a közízlést. Az elméletet többek között az táplálta, hogy a regényt jegyző Blatty dolgozott a CIA pszichológiai hadviseléssel foglalkozó osztályának is.
Aki látta a filmet, valószínűleg soha nem feledi Linda Blair elképesztő alakítását, a borzongató speciális effektusokat, a Gonosz sátáni hangját, Max von Sydow baljós tekintetét, vagy épp a már önmagában is hátborzongató filmplakátot. Az ördögűző mai napig a horror egyik csúcsteljesítményének számít –
ha Friedkin egyedül ezt az egy filmet rendezte volna, neve akkor is beíródott volna a filmtörténetbe.
Legutolsó moziját azonban még idén bemutatják a Velencei Filmfesztiválon. Az ördögűző se ér véget halálával: mint azt mi is megírtuk, négy folytatás után trilógiaként folytatódik a film David Gordon Green (Ananász expressz, Joe, Red Oaks, Halloween) irányításával. Ennek első filmje, a The Excorcist: Believer októberben érkezik a mozikba.
Lapunk 2021-ben készített interjút a világhírű rendezővel:
