Magyar Narancs: Lemaître regénye az első világháború végnapjaiban kezdődik, és ha valami ekkor kezdődik, az filmen csakis nagy pénzből valósítható meg. Miért pont önben bíztak ennyire a producerek?
Albert Dupontel: Az ötlet az ügynököm fejében fogant meg egyfajta árukapcsolásként, nekem és Pierre Lemaître-nek ugyanis ugyanaz az ügynökünk. Ő nyomta a kezembe a könyvet, lenyomta a szokásos szöveget, hogy micsoda fantasztikus regény, bla-bla-bla, szóval megkaptam a regényt, és ha már így esett, el is olvastam. Magával ragadott a sztori, de rögtön láttam, hogy ebből csak irdatlan sok pénzből lehet filmet csinálni. Ettől persze megijedtem, félre is tettem az ötletet, megrendeztem a következő filmemet, csakhogy a producerem nem tágított, felszólított, hogy vegyem fontolóra még egyszer a dolgot. Addig győzködtek, míg végül beadtam a derekamat. Ahhoz képest, hogy vagy 600 oldalas a regény, elég flottul ment az adaptálás. Egyszerűen kiválogattam belőle a nekem tetsző dolgokat, és némileg elrugaszkodtam a regény nagyon is valóságos világától. Én egy sötét tündérmesét csináltam.
| ||
MN: Az elrugaszkodásaival együtt mennyi pénzből jött ki az egész?
AD: 17 millió euróm volt, míg korábban 5-6 milliós rendező voltam. De ha onnan nézzük, hogy egy hollywoodi sztár kb. ennyit kér egyetlen filmszerepért, akkor nem is olyan hű, de nagy ez az összeg.
MN: Gondolom, a háborús ütközet vitte el a pénz nagy részét.
AD: Csak a háborús jelenetet két hétig forgattuk, de a számítógépes effektek is rengeteg pénzt emésztettek fel, 1,5 millió eurója volt erre a produkciónak. Minden negyedik snitt számítógépes segédlettel készült. Rögtön az elején van egy szép hosszú beállítás, tulajdonképpen benne van minden; a harctér, a főszereplők és még egy kutya is. Ma már nem nagy ügy egy ilyen komplikált jelenetet digitális technikával összehozni, Orson Wellesnek még sokkal nagyobb fejfájást okozott megrendezni A gonosz érintése híres nyitójelenetét. Azért van, ami nem lett könnyebb, például 15 hónapomba telt, mire a végső vágás megszületett. Ez sem volt éppenséggel olcsó mulatság. Persze a legnehezebbek mindig azok a jelenetek, amelyekben nem lehet trükközni. Ilyen Niels Arestrup nagyjelenete a film abszolút érzelmi csúcspontján. Niels akkora színész, hogy két felvétel is elég volt neki, pedig ezen állt vagy bukott az egész film. Ehhez egyetlen trükk sem ér fel.
MN: Azért talált olyan helyszíneket Párizsban, amelyek mindenféle számítógépes bűvészkedés nélkül is beleillettek az első világháború utáni miliőbe?
AD: Ott van például a főszereplő gazdag családjának otthona, erre tökéletesen megfelelt a hajdani repülőgépgyáros, Marcel Dassault háza a Champs-Élysées-n. De ha kijövünk a házból, szembejön a Champs-Élysées, ami természetesen már nem illett volna a filmbe, szóval itt is trükköznünk kellett, nem tudtuk megspórolni a green screen technikát. És mivel nagy rajongója vagyok a Lumière fivérek korabeli színes fotográfiáinak, azoknak, amelyek az általuk jó száz éve kikísérletezett autokróm eljárással készültek, a filmnek is ilyen színeket adtam. Ha csodás, százéves színes fotókat akar nézegetni, a boulogne-i Albert Kahn-gyűjtemény tele van ilyenekkel.
MN: Nemcsak az autokróm fotográfiák hangulatára, de a korabeli autómobilok szerepeltetésére is nagy gondot fordítottak.
AD: Az egyik legszebb példányunk egy Grégoire márkájú autó volt, tényleg ilyenekkel furikáztak száz évvel ezelőtt. Az egyik színészünk dédapja építette, ez ott, a forgatáson derült ki, amikor megpillantotta a jelenetbe begördülő korabeli példányt. Bár az is lehet, hogy a nagyapja volt.
MN: Az írónak volt beleszólása abba, hogy ön mit művel a regényével?
AD: Őt összesen kétszer láttam. Először is biztosítottam róla, hogy mit látok a regényében: nagyon modern szereplőket és egy elegáns pamfletet, ami éppúgy áll a mai viszonyokra, mint az első világháborút követő időszakra. Ezt elégedetten nyugtázta. A nagy változtatásokba azért beavattam, úgy tekintettem rá, mint egy döntőbíróra. Mégiscsak az ő könyvéről volt szó. Én nem vagyok író, csak egy filmes, nem akartam, hogy úgy érezze, elárulom a regényét. Igazán csak egyszer ellenkezett, látva, hogy mire készülök. Jelezte, hogy ez így egyáltalán nem lesz jó, ilyen egyszerűen nincs, emberileg képtelenség. Abszolút egyetértettem vele, mondtam is, hogy igen, a legteljesebb mértékben igaza van, ez így egyszerűen hihetetlen, de nekem tetszik, úgyhogy marad. Mert ha valami a számok szintjén nem is stimmel, attól még érzelmi szempontból izgalmas lehet. Ezzel szereltem le.
| Viszontlátásra odafönt Hazai megjelenése alkalmával lelkesen ünnepeltük Pierre Lemaître regényét, kiemelve annak ízeit, szagait, fölényes lendületét, remek írásmódját, szellemes és groteszk mivoltát. Bár recenzensünk 100 fölösleges oldalt is talált a vaskos műben, mindenképpen olvasásra érdemesnek nyilvánította. Íz-szag-lendület dolgában a filmváltozatot sem érheti különösebb panasz, az első világháború mint grandiózus húsdaráló ott van a filmvásznon, ahogy ott van a háború utáni Párizs parfüm- és vizeletszaga is.
Külsőségekben osztályon felüli a kiszolgálás, a főpincér mély meghajlással szállítja az ínyencfalatokat. Épp csak a mesélésbe csúszik egy kis hiba, már ha hibának róható fel, hogy nemcsak a sorsáért revansot vevő főhős arctalan (a háborúban ellőtt arcát csodás maszkokkal pótolja), de az összes többi fontos szereplő is, a hű bajtárs-bűntárs éppúgy, mint a főgonoszbajuszt viselő főgonosz, pedig az ő arcukat nem kezdte ki a háború. Szívből üdvözölnénk egy tanulmányt a bajusz és a jellemábrázolás kapcsolatáról, és szívből üdvözöltünk volna egy olyan adaptációt, ahol nem a bajusz teszi az embert, s nem is a fantáziadús maszkok. Az ilyesmi képregényekben szokás, és ennek – a szép francia hagyományokra alapozó képregénynek – inkább elmegy a film, bár nem biztos, hogy ez volt az alkotók szándéka. Azt viszont jól látták, hogy Niels Arestrup olyan csodafegyver, akire hazaárulás lett volna nem ráosztani a bűnbánó atya szerepét. Arestrup akkora színész, hogy az első világháborút is simán eljátszotta volna egymaga, jelentős költséget spórolva ezzel a produkciónak. | |||
Forgalmazza a Mozinet
