Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. november 28-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: A film nyitómondata erős felütés, meghatároz minden további mozzanatot, amelyben Ingrid szerepében Julianne Moore kijelenti, hogy a halált el kell fogadnunk. Ön elfogadja a halált?
Pedro Almodóvar: Kétéves voltam, amikor az egyik fülemre elveszítettem a hallásomat. Bizonyára azért is készítek ilyen filmeket…
A viccet félretéve, az elmúlás témaköre mindig is megszállottan foglalkoztatott – magánemberként és rendezőként is –, és számomra is érdekes, hogy a megközelítésem az évek során sokat változott. Most, hogy idősebb lettem, gyakrabban gondolok a halálra, még közelebbinek érzem magamhoz a témát, és az örök vonzódásom a halálhoz – és annak megértéséhez – felerősödött. Fiatalabb rendezőként a halál számomra szorosan összefüggött a szexualitással, jó példa erre a Matador című filmem. Emlékszem, azt mondtam magamnak, hogy »gyerünk, nézzünk szembe vele«. 1985-ben jártunk. Elkezdtem írni a filmet és azt demonstráltam magamnak, hogy milyen messzire merek elmenni a témában. Akkor az egyetlen út, ahogyan el tudtam fogadni a halált, az a szexuális élményen keresztül vezetett. Most még messzebb mentem, csak éppen egy másik úton.
MN: Miért, most hogyan viszonyul a halálhoz?
PA: Máshová kerülnek a hangsúlyok, már nem a szexualitással kapcsolom össze az elmúlást. Nem vagyok vallásos ember, pedig látom és tudom, hogy a vallásosság egy ajándék. Szerettem volna én is hinni, és ki is próbáltam, de nekem nem működött. Éppen ezért a filmben is ezt ráhagytam Julianne-re és a figurájára, mert egy vallásos ember egészen másképp néz szembe a halállal, a halhatatlanság tudatában másképp érzékeli a rideg valóságot. Engem inkább a reinkarnáció gondolata foglalkoztat.
MN: A filmnek többször visszatérő eleme a havazás, a hó. Ez egyfajta jelképe a megtisztulásnak, a rituális utazásnak, a halálba való átlépésnek a filmben?
PA: Éppen az újjászületés szimbólumává válik a film végén a hóesés. Mintha a Tilda Swinton által megformált Martha a hó által születne újjá, a hópelyhekben reinkarnálódik, amelyek békésen hullnak a lányára. De nemcsak a havazásban, hanem a lányában is újjászületik. Az átlépés időszaka, az egyik világból a másikba, a központi eleme a filmnek. Martha egy kicsit limbó, aki egy ideig a két világ között rekedt. Van egy jelenet, amikor a lánya szemével, a New York-i lakás kis teraszának ablaküvegén keresztül látjuk a virágokat locsoló Marthát. Olyan érzésünk lehet, hogy már csak elképzeli, csak a szellemét látja megjelenni az ablaküvegben. Az ittlét és a nem ittlét között lebeg ez a film.
MN: Hogyan választotta ki a két főszereplőt?
PA: Tildát azért választottam, mert nagyon vékony. Megláttam egy díjátadón egy különleges ruhában, és tudtam, hogy szeretnék vele egyszer dolgozni, és azonnal ő jutott eszembe Martha szerepére. Julianne egészen más típus, és az döntő szempont volt, hogy a filmbéli két nő teljesen különbözzön egymástól külsőre. Amikor a forgatások megkezdésekor találkoztak, azonnal bensőséges viszony alakult ki köztük, barátnőkké váltak, ahogyan a filmben is barátnőket alakítanak. Ott ültek a díszletben, és csak beszélgettek, beszélgettek… Így rendezőként nagyon megkönnyítették a dolgomat, mert a kettőjük közötti barátság igazi, és ez meglátszik a filmvásznon is.
MN: A film alapja Sigrid Nunez What Are You Going Through című regénye. Miért érezte azt, hogy ebből a könyvből szeretne filmet készíteni?
PA: Ami a legjobban megfogott a könyvben, az épp ez az érzékenyen ábrázolt barátság volt. Ingrid fejlődéstörténete nagyon izgalmas. Eleinte retteg az egész helyzettől, de mégis belemegy a barátnője miatt, hogy a halált egészen közelről megtapasztalhassa. És ez alatt a folyamat alatt észrevétlenül egyre erősebbé válik. Furcsa paradoxon, hogy éppen az élettől búcsúzó, egyre elesettebb Martha teszi őt egyre erősebbé.
MN: Ez az első olyan film, amelyet nem az anyanyelvén, hanem angolul forgatott. Mennyiben jelentett más szakmai élményt ez a munka?
PA: Semmiben. Nem éreztem lényeges különbséget. Valahogy az instruálás is ugyanolyannak tűnt, bár ehhez elengedhetetlen volt Julianne és Tilda közvetlensége és segítőkészsége.
