A 3-test probléma
Cixin Liu trilógiáját (melyet könyvalakban még A háromtest-problémának hívtak) szokás a hardcore sci-fi egyik csúcsteljesítményének hívni, és mint ilyet, megfilmesíthetetlennek tartani. A Netflix mégis belevágott, ráadásul azzal a David Benioff–D. B. Weiss párossal, akiknek a rajongók még mindig nem bocsátották meg, hogy elrontották a Trónok harca végét. Hogy A 3-test probléma befejezése is olyan pocsék lesz-e, egyelőre nem tudni, de a sorozat nyitánya remekül sikerült: ebben az alkotók bátran szemezgettek mindhárom kötetből, így thrillerrel és horrorral kacérkodó első évad végig pörgős és izgalmas, még ha túlságosan amerikai ízű is lett. Kritikánk ide kattintva olvasható.
A híd alatt
True crime (a valóságban megtörtént bűntény – a szerk.) dokumentumfilmekből rengetgeg készül, így mindannyian tudjuk: az ember borzalmas dolgokra képes. A híd alatt azt mutatja be, hogy az emberi gonoszság nem olyan, mint Stephen King egyik rémregényének szereplője, vagy egy Marvel főgonosz; az itt van közöttünk, és sokszor olyan észrevétlenül szedi áldozatait, hogy akkor sem vesszük észre, ha a szemünk előtt történik, egészen addig, amíg túl késő nem lesz. Quinn Shephard megtörtént eseményeket feldolgozó sorozatában egy indiai származású fiatal diáklány tűnik el, az ügyben nyomozó rendőrnő pedig nemcsak a helyi közösséggel, de magával kapcsolatban is új mélységeket fedez fel. Kritikánk ide kattintva olvasható.
A sógun
Hollywood jó pár éve keresi már a következő Trónok harcát; a sors fura fintora, hogy úgy néz ki, azt végül a Disney-hez tartozó Hulu találta meg (az FX-szel együttműködve), de nem ám valamilyen George R. R. Martin-koppintásban, hanem James Clavell 1975-ös regényében. A sógunban ugyanis minden megvan, amiért Westeros világáért rajongtunk: intrikák, szerelmek, harcok és árulások. A történet az 1600-as évek Japánjában játszódik; ebbe a zárt világba érkezik egy John Blackthorne nevű brit tengerész, aki szerencséjének és talpraesettségének köszönhetően nemsokára Toranaga daimjó kegyébe férkőzik, és ezzel egy hatalmi harc közepében találja magát. A sógunt eredetileg minisorozatnak tervezték, a mindent felülmúló siker hatására azonban be is jelentették a folytatást. Clavell regényének ugyan a végére értek az alkotók, a Japán történelem azonban bőven tartogat még alapanyagot számukra. Kritikánk ide kattintva olvasható.
Cáfolat
Rég elmúltak már azok az idők, amikor egy filmesnek ciki a tévéhez nyúlnia. Napjaink egyik legünnepeltebb rendezője, a négy Oscar-díjas Alfonso Cuarón azonban eddig várt, hogy sorozatot rendezzen. Ez lett a Cáfolat, mely nem aratott olyan osztatlan sikert, mint legutóbbi filmjei, de ott a helye az év legjobbjai között. A sorozatban egy régmúlt nyári románc szolgál a sztori gyújtópontjaként: az affér kinyúlik a múltból, elkapja az egykori szereplőket és hozzátartozóikat, és kihúzza lábuk alól a talajt. Cuarón úgy rendezi a részeket, mint egy-egy mozifilmet: gyönyörű képek, elsőrangú színészek (Cate Blanchett, Kevin Kline, Kodi Smit-McPhee, Sacha-Baron Cohen) és remek párbeszédek jellemzik az epizódokat, melyekről szinte ordít, hogy bizony tipikus presztízssorozatot látunk. Ráadásul az egymással veresengő narratívákról és arról is szól, mi az, amire végül emlékezünk, és mi az, amit elfelejtünk. A Cáfolat egyértelműen az előbbi kategóriába tartozik. Kritikánk ide kattintva olvasható.
Egy nap
Sorozatot készíteni egy több mint tíz évvel ezelőtti, felejthető filmből nem feltétlenül tűnik jó ötletnek. Ahogy az sem, hogy egy újabb se veled-se nélküled kapcsolatot figyeljünk 14 (!) részen keresztül. Az Egy napnak mindez valahogy mégis bejött. Ami az év másik ünnepelt romantikus műsorában (Bármit, csak ezt ne) egyáltalán nem működött, az itt igen – elsősorban valószínűleg a kiváló szereposztásnak köszönhetően. Ambika Modot eddig legfeljebb az Ez fájni fogból ismerhettük, és kevesen látták benne a romantikus hősnőt, Emmaként azonban szinte tökéletes: tényleg olyan, mintha a szomszéd lány szívébe nyernénk betekintést. Társát, Leo Woodallt legutóbb A Fehér Lótuszban láthattuk, most pedig mintha egyfajta seggfejkarakterébe tekinthetünk be. Kettejük kapcsolata tipikus hullámvasút. Kritikánk ide kattintva olvasható.
Fallout
A posztapokaliptikus videójáték-adaptáció olyan műfaj, amit mintha a ChatGPT talált volna ki arra a kérdésre, mi jellemzi legjobban napjainkat. A Fallout mindezzel együtt is az év talán legszórakoztatóbb sorozata, amely piszok jól néz ki, vicces, izgalmas; de egészen más, mint a tavalyi The Last of Us – és talán éppen ez a legjobb benne. Az eredetileg 1997-ben megjelent (azóta már négy résznél és több spin-offnál járó) játék adaptációjában egy alternatív Földön járunk, amely mégis ijesztően ismerősnek tűnik: az Egyesült Államok és Kína vetélkedése végül atomháborúba torkollott, az amerikaiak egy része pedig bunkerekben igyekezett túlélni a világvégét, melyekben mintha fura társadalmi kísérlet zajlott volna velük. Innen szabadul ki főhősünk, Lucy; de akad még egy vámpír, aki a világégést a felszínen vészelte át és most gyilkos cowboyként keresi a boldogulást; egy fiatal férfi, aki az Acél Testvériség tagjaként próbál igazságot osztani, ám neki is megvannak a maga bűnei; vagy épp egy németjuhász kutya. Kritikánk ide kattintva olvasható.
Pingvin
A sokadik Batman-univerzum sokadik leágazásánál tartunk már (ez épp Matt Reeves 2022-es Batmanjének egyfajta spin-offja), nehéz tehát még mindig lelkesedni a dologért, Lauren LeFranc alkotónak, és főleg a főszerepet alakító Colin Firthnek mégis sikerült elérnie ezt. A Pingvin ugyanis nem azért érdekes vagy izgalmas, mert a Denevérember világában játszódik – sőt, épp ez a legunalmasabb benne, de szerencsére a köpenyes igazságosztó nem is teszi tiszteletét –, hanem azért, mert ezzel az HBO-nak tizenhét évvel a Maffiózók befejezése után sikerült végre ismét egy igazi gengsztersorozatot az asztalra raknia. Kritikánk ide kattintva olvasható.
Ripley
Steven Zailliant íróként (Ébredések, Schindler listája, Az ír), Andrew Scottot pedig dögös papként (Fleabag) ismerte meg a világ. Nekik köszönhető az év leggyönyörűbb sorozata. Ilyen keretezéssel csak még letaglózóbbá válik a csaló Tom Ripley sztorija, akit azért béreltek fel, hogy hazacsábítson egy gazdag aranyifjút Európából: az ember, aki gyönyörű reneszánsz épületeket, palotákat és korzókat épített, a legaljasabb dolgokra is képes. Kritikánk ide kattintva olvasható.
Szarvasbébi
2024 egyik legnagyobb meglepetését egy Richard Gadd nevű komikus szállította a Netflixnek: a valóban megtörtént eseményekkel kacérkodó Szarvasbébiben azt láthatjuk, hogy egy sikertelen komikust hogyan hálóz be egy rajongója, majd az egész szórakoztatóipar. A letaglózó traumaspirál amellett, hogy néhol eszeveszettül, néhol már-már fájóan vicces és kínos, egészen megrázó jeleneteket is tartogat. A zaklatást tematizáló műsor utóélete is megér egy misét: a nézők kiderítették, ki állhat Martha figurája mögött, és elkezdték a való életben is terrorizálni. Erről és magáról a sorozatról ebben az írásunkban olvashatnak.
Száz év magány
Újabb megvalósíthatatlannak tartott regény listánkon: a Nobel-díjas Gabriel Garcia Márquez mágikus realista-alapvetését azonban a Netflix nemcsak hűen, de a regényhez méltó zseniális formaérzékkel adaptálta sorozattá. Szinte kizárólag kolumbiai szereplőkkel, kolumbiai helyszíneken forgattak – nincsenek a streamingplaformtól megszokott trükkök és olcsó húzások. A sorozatban csak annyi csoda, csalódás, káprázat és gyötrelem van, amennyi Márquez szövegében. Alig várjuk a második nyolcrészes etapot. Kritikánk ide kattintva olvasható.
