De a jelesnek tartott eseményekkel, a születéssel, az esküvővel vagy akár temetéssel ellentétben, szeretteink utolsó napjait nem szokás megörökíteni; elsősorban lelkiismereti kérdés, amit mindenki a maga módján próbál feldolgozni az őszinte részvét és az önsajnálat közötti széles sávban. A haldoklás olyan folyamat, amelyre gondolni sem merünk, így arra sincs recept, mit kell tenni, hogyan illik viselkedni, ha valaki hozzánk közel álló az érintett.
Ennek tükrében Gaal Ilona és Wizner Balázs filmje bátor, de veszélyes vállalkozás, mivel elkerülhetetlennek tűnik a tabudöntögetés, amelyet egy hajszál választ el a hatásvadászattól. Ráadásul a Végstádiumot szó szerint értik: a 66 éves Herczeg Tamás utolsó három napját kísérték végig, beleértve azt is, hogy hogyan élik meg ezt a hozzátartozók. Egy ilyen vállalkozás hallatán kizárólag szenvedést és könnyeket tudunk elképzelni, de a mindössze félórás film nem azért készült, hogy ezeket felnagyítva vigyen be egy gyomrost, hogy azután a moziból kiszédelegve merengjünk el saját nyomorúságunkon. Gaal és Wizner szándéka épp az efféle érzések tompítása lehetett, ami nem jelenti azt, hogy a filmben ne lenne szenvedés, ne lennének könnyek, de ennél sokkal fontosabb, hogy a haldokló ágya mellett hallunk szívből jövő őszinte nevetést, mint ahogy később lelkifurdalás nélküli megkönnyebbülést is.
Gaal Ilonának, lapunk egykori munkatársának, a Magyar Hospice Alapítvány önkéntesének számos alkalommal jelentek meg a témával kapcsolatos írásai, ezért a Végstádiumot is tekinthetjük a hospice-ellátással kapcsolatos közérdekű ismeretterjesztésnek, de ez csak afféle keret, ahogy a címben jelzett állapot is.
A Végstádium ugyanis nem hospice-film, nem betegség-film, még csak nem is haldoklás-film, inkább egy olyan hőstörténet, amely nem a halállal mérhető. Herczeg Tamás nem attól válik hőssé, hogy a vastagbélrák pokoli kínjai és a hazai egészségügyben tett pokoljárása ellenére sem roppan össze. Inkább azért, mert már a végstádium előtt jóval korábban felismerte és elfogadta, hogy mivel az élet nélküle ugyanúgy megy tovább, sokkal praktikusabb dolgok vannak a halállal való hiábavaló szembefordulásnál; a családját kell felkészítenie, hogy továbbvigyék a vállalkozását, és legalább anyagilag ne roppanjanak össze. De mindez már az özvegy szavaiból, a temetésen felvett beszélgetésekből derül ki, ahogy az is, hogy az az ágyhoz kötött, szürke arcú, csontsovány ember, aki pár perccel korábban még viccelődni is tudott, valaha nagyétkű, rockrajongó vagány volt, tele életkedvvel, lelkesedéssel, tervekkel.
A film elsősorban azoktól a szinte csak jelzésértékű gesztusoktól válik szívszorítóvá, egyúttal felejthetetlenné, amelyek távol esnek a szenvedéstől, a fizikai fájdalomtól: amikor azt látjuk, hogy a nyugalom nem belenyugvás, hanem megbékélés, a búcsú nem beletörődés, hanem elengedés. Persze a katarzishoz az őszinte szereplők mellett szükség volt arra is, hogy Gaal Ilonában és Wizner Balázsban legyen kellő érzékenység, tapintat és szakmai alázat, minek következtében az összes csapdát kikerülték, amelyet egy ilyen téma megfilmesítése állíthat.
