Stephen King bohóca hozzá képest jópofa piros orrú cirkuszi mulattató

Mikrofilm

Kevés gyomorforgatóbb film készült manapság, mint a 2016-os Terrifier, azaz Bohócrém, melynek nemrég bemutatott folytatása az év egyik meglepetéssikere volt. De mi a titka a gyilokhorrornak és hogyan vált máris horrorikonná a főszereplő Art the Clown?

A horror pénzügyi szempontból az egyik legsikeresebb műfajnak számít. A legprofitábilisabb filmek közel fele valamilyen rémisztő mozi. Főleg azok a darabok tudnak számottevő sikert elérni, amelyek mögött remek marketingkampány áll. Gondoljunk csak az 1999-es Ideglelés – The Blair Witch Projectre, amely 600 ezer dollárból készült és közel 83 milliót hozott főleg annak köszönhetően, hogy internet hiányában is sikerült a nézőkkel egy virális kampánnyal elhitetni, hogy a látottak valóban megtörténtek. Egy másik, széles körben alkalmazott műfaji reklámfogás annak érzékeltetése, hogy a mozi már-már elviselhetetlenül kegyetlen, rémisztő vagy undorító. Ezzel élt a nemrég bemutatott Terrifier 2 is: a hírek okádó, vetítés közben elájuló nézőkről, a bejáratnál osztogatott hányászacskókról és a mozik előtt sorakozó mentőautókról szóltak – az emberek pedig valósággal megrohamozták a pénztárakat, ami már csak azért is nagy szó, mert egy alacsony költségvetésű független horrorfilm folytatásáról van szó.

Egy bohóc, akit Művésznek hívnak

A most zajos sikert arató második rész előzménye a Bohócrém magyar címen is ismert Terrifier: egy indie horrorfilm, ami 2016 októberében debütált a Telluride Horror Show Film Festivalon. A film felemás kritikákat kapott, leginkább kreatív kaszabolását, na meg a főszereplőt alakító David Howard Thornton vérfagyasztó játékát dicsérték. A film ennyi erővel simán eltűnhetett volna a süllyesztőben, ahogy az alacsony költségvetésű horrorok nagy része, de nem így történt: a horrorrajongók imádták a produkciót, amely egy időre a Netflixre is felkerült, így még több emberhez eljutott, szép lassan pedig egyfajta kultstátusz alakult ki körülötte. Mindez több dolognak is köszönhető: története egyszerű, ám olyan mértékű brutalitást ábrázol, amely mainstream horroroknál elképzelhetetlen lenne; ráadásul a műfaj hagyományai szerint kulcsfontosságú főgonosza hatásos és emlékezetes.

A Terrifier egy Halloween éjszakáról szól. Főhősnője egy buli után részegen és holtfáradtan szeretne minél hamarabb hazajutni barátnője társaságában, ám egy kegyetlen, bohócnak öltözött elmebeteg célkeresztjébe kerül. Ő Art the Clown, azaz Művész, a Bohóc. A gyilkos bohóc alakja először a rendező Damien Leone 2008-as The 9th Circle című rövidfilmjében tűnt fel, majd 2011-ben Terrifier címmel készített róla rövidfilmet. Art a későbbiekben sem hagyta nyugodni Leone fantáziáját, aki két kisfilmjét beledolgozta 2013-as All Hallows’ Eve című antológia-horrorjába is.

A bohócot a két Terrifier-film után máris a 2020-as évek horrorikonjaként emlegetik, olyan gonoszok méltó utódaként mint Jason Vorhees (Péntek 13), Ghostface (Sikoly) vagy Jigsaw (Fűrész). Alakjában egyesül az említett slasher-sorozatgyilkosok figurája a 2000-es évek gyilokpornós horrorjainak extremitásával (Fűrész, Motel, Az emberi százlábú). Mindez ráadásul ötvöződik a Sikoly-filmek öntudatával (a folytatásban például az egyik szereplő maga is Artnak öltözik) és az elmúlt évek mémkultúrájával.

A Terrifier legfőbb ismérve, amely egyszerre vonzza a nézők egy részét és taszítja a többieket, az, hogy

tényleg elképesztően brutális.

Az elmúlt években leginkább az olyan, pszichológiai és lélektani horrorok élték reneszánszukat, mint Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony), Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák) vagy Jordan Peele (Tűnj el!, Mi, Nem) filmjei, melyek nem mutattak, csak sejtettek, és szisztematikus nyomasztással, sötét hangulatukkal hozták ránk a frászt. Art the Clown pont ennek ellentétét műveli: azzal sokkol, hogy premier plánban követi el az elképzelhető legborzalmasabb rémtetteket. Damien Leone még a slasherek legalapvetőbb hatásmechanizmusával, az ijesztgetéssel, azaz az ún. jumpscare-rel is viszonylag ritkán él; minden energiáját arra fordítja, hogy felforgassa a gyomrunkat és beletaposson lelkünkbe. Azzal azonban, hogy a film minden íratlan szabályt felrúgva és jóízlést sértően undorító, egy idő után egyfajta paródiába csúszik át – mintha a Tom & Jerryt néznénk, csak épp egy mániákus sorozatgyilkos kergeti benne áldozatát. Art hatását tovább fokozza, hogy egyetlen szót sem szól, csak pantomimmozdulatokkal kommunikál – ha éppen nem öldököl. A karaktert korábban Mike Giannelli alakította, ám a Terrifier-filmekben már Dacid Howard Green öltötte magára a fehér bohócgúnyát.

Kis pénz, nagy hatás

Az első Terrifier-játékfilm kedvéért Leone közösségi gyűjtést indított. Az ebből, na meg Phil Falcone filmkészítő jóvoltából befolyt összegből jött össze a film költségvetése: 35 ezer dollár, ami valójában aprópénznek számít. Ehhez képest a mozi meglepően jól néz ki: a különböző csonkolások, égési sérülések és darabolások elképesztően látványosak, és egy percre sem tűnnek olcsónak. Nem úgy, mint a képi világ, amely olyan érzést kelt, mintha egy régi VHS-kazettát néznénk: a szemcsés, szürke jelenetek a 80-as évek olcsó horrorjaira emlékeztetnek. A mozi nemcsak ezeket idézi meg, de a Fűrésztől kezdve a Psychoig tele van utalásokkal.

A Terrifiert persze mégsem ezekért, hanem brutalitásáért szeretik a rajongói: a szemkinyomástól kezdve a változatos késeléseken át tényleg minden van benne. Talán legemlékezetesebb jelenetében Art fellógat egy nőt, hogy az ágyékánál kettéfűrészelje. Ezt persze nem minden néző gyomra veszi be, egyszerűségével, függetlenfilmes hangulatával azonban a film kétségkívül hatásos és nyomot hagy a nézőben. A folytatásban azonban épp ezek tűntek el belőle – hogy a kegyetlenség a négyzetre emelődjön.

Nagyobb, hosszabb, véresebb

A Terrifier körül az elmúlt években kialakult kultstátusz után a második rész hamar bekerült az idei év legjobban várt horrorjai közé olyan folytatások mellé, mint a Halloween, az Evil Dead vagy a Hellraiser. A siker azonban minden várakozást felülmúlt: míg az első rész végig radar alatt mozgott, a Terrifier 2 bemutatásakor bekerült a tengerentúli nézettségi toplistába, bevételei világszinten már a 11 milliót is meghaladták.

A filmet eredetileg csak három napig tervezték nagyvászonra tűzni. A horrort a korhatárokról döntő Motion Picture Association nem értékelte, ennek hiányában viszont a legtöbb filmszínház nem is fogadta be. Végül 886 tengerentúli moziban kezdték el vetíteni, ahonnan a bemutató hétvégéjén 825 ezer dollárt szedett össze. Hagyományosan az Avatartól kezdve a Top Gun: Maverickig minden film közvetlenül a premier utáni hétvégén gyűjti össze a legtöbb pénzt, hogy aztán fokozatosan csökkenjen a bevétel. A Terrifier 2-vel azonban nem ez történt: a második héten már 850 ezer dollár jött össze neki, ráadásul úgy, hogy ekkor már csak 700 moziban játszották. A siker értékét csak tovább növeli, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem költöttek reklámra: a szóbeszéd, na meg az okádó nézőkről szóló cikkek vitték a film hírét. Ezeknek köszönhetően újra egyre több vászonra került fel, sőt a mozik elkezdtek versengeni érte. Műfaja és hossza miatt azonban csak korlátolt számban és időpontban tudják játszani; épp ezért szinte az összes vetítés teltházzal futott.

A második epizód a folytatásokhoz mérten igyekszik mindenben felülmúlni elődjét: költségvetése immár 250 ezer dollár volt, ami az eredetinek több mint hétszerese, de még így is rendkívül alacsonynak számít; játékideje több mint két és egy negyed óra; a cselekmény bonyolultabb, és a szereplő is több. 

A sztori ott folytatódik, ahol a 2016-os film befejeződött: Art visszatér, hogy ismét öljön. Mindez azonban nagyobb, hosszabb és látványosabb módon már sokkal, de sokkal kevésbé hatásos: több mint két órán keresztül még azoknak is fárasztó ez a brutalitás, akik élvezték az első részt. Ilyen mértékben az annak idején forradalminak ható kegyetlenség is alig tolerálható. Néhány kritika jogosan veti fel, mégis mi értelme ennek a túlnyújtott rémálomnak: bejön ugyan pár eddig nem látott horrorelem, ám ezek nem túl hatásosak, az eddig látott kaszabolás viszont a túlzások miatt még inkább paródiának tűnik. Csak egy példa: a rémbohóc ezúttal már nem pusztán csonkolja, majd meggyilkolja áldozatait, de egyiküknek szanaszét töri csontjait, lefejti róla a bőrét, majd sót szór rá. Ha nem kapcsolunk el viszonylag hamar, akkor teljesen érzéketlenné válunk a látottak iránt, így pedig nem szurkolunk senkinek. Épp ezért a film egyetlen hajtóereje az marad, hogyan tud saját brutalitására licitálni. Habár ebből semmit nem érzékelünk, de az alkotók is úgy érezték, hogy elértek egy határt; akadt például egy olyan jelenet, amit már maguk is túl brutálisnak tartottak, ezért inkább nem forgatták le.

A film kifejezetten jól teljesített a kritikákat összesítő Rottentomatoes oldalon: 85%-a nemcsak az első résztől magasabb, de a 81%-os nézői értékelést is felülmúlja. Az biztos, hogy a második rész nagyobb és látványosabb – félig viccből fel is terjesztették Oscarra smink és maszk kategóriában –, ám azzal, hogy az első film báját feláldozta annak oltárán, hogy Art, the Clownból egy mitikus, démoni gonoszt formáljon, a hatása is odalett. Ami maradt: minden idők egyik legbrutálisabb horrorja, ami gúnyt űz a néző tűrőképességéből.

A Terrifier és folytatása angol nyelven elérhető az Amazon Prime-on. Mindkét filmhez van viszont magyar felirat *Stone* jóvoltából.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk