Film

Sutka

Mihail Idov: A humorista

  • 2020. december 2.

Mikrofilm

A humor létállapot. A folyamatos (és elsősorban ön-)reflexió állapota, a kevésbé válaszokat kereső, mint inkább a termékeny kérdezésre, a dolgok elrendezettségének megkérdőjelezésére igényt tartó filozófia rokona. A vicc nézőpont, amelyről egyetlen képben tárul fel bonyolult összefüggések esendő természete.

A szovjet humorista jólnevelt. Viccelődik, viccelődget, elvégre a jövő kommunista társadalmának építésében megfáradt elvtársaknak joguk van a szórakozáshoz. Na, persze, a kulturált szórakozáshoz. A szigorúan az emberi esendőség, illetve az apróbb társadalmi problémák tárgykörében minden politikai áthallás virtuóz kikerülésével megfogalmazott, szalonképes poénokat szépen felöltözve, visszafogott jókedvvel illik élvezni. A sárga földig csak az illedelmes vidámkodást követően issza le magát a homo sovieticus, míg előbbi mulattatója elteszi hivatalosan is cenzúrázott műsorának szövegét, és a főelvtársak dácsáiban nyíltan poénkodik a rendszer bornírtságán – vendéglátói, köztük a cenzorok egyikének-másikának gyönyörűségére. 1984 az év, értjük az utalást, az utolsó pártfőtitkár, akiről még korszakot neveztek el, már be van falazva a Múmia mellé, utódai haldokló aggastyánok, a korosztály, amely még komolyan vette a képtelen eszméket és ezen eszmék megvalósításának gonosz gátlástalanságát, már nem tényező. Az elkésett reform (peresztrojka, emlékszik rá valaki?) még sehol. Még rakétákat küldözget az űrbe, és nagyhatalmi gőggel próbál befolyást megtartani (Lengyelország) sőt szerezni (Afganisztán) a birodalom, és egyáltalán nem látszik, hogy a rendszer már megrogyott, pedig maguk között még a fenntartói is elhatárolódnak tőle. Telitalálat egy stand up komikus (akkor még nem így nevezték) alakjában felmutatni ezt az akkori magyar provincián is jól ismert meghasonlottságot.

Hősünk, az igazodni kényszerülő, de talpnyalásra azért nem kapható szocialista celeb sosem tudhatja, hogy megjutalmazzák vagy deportálják, hogy az éjszaka bezörgető KGB-s tisztek szórakozásra vágyó apparatcsikok, részeg főtisztek elé vetik-e kedvelt udvari bolondjukat vagy nyomtalanul eltüntetik valamelyik távoli munkatáborban. Sosem engedélyezett poénjait szó szerint az űrnek tudja elmondani: egy Föld körül keringő asztronautát nevettet Bajkonur vallatószobára emlékeztető bunkeréből. Nem is kérdés, hogy egyszer elszakad a cérna, betelik a pohár, és kibuggyan nemcsak az, amit vezetői körökben mindenki tud, s amin mindenki élcelődik is, hogy a király meztelen, de az is, hogy mindenki, a rendszer összes megalkuvó haszonélvezője is meztelen (mindez egy szaunában, ahol tényleg nem tartja már össze egyenruha a feszülő hasakat és szottyadt ülepeket). Nemcsak a rendszer hazug, de a hazug rendszer fenntartói is procc senkik, hamis minden mozdulatuk, csúnya hazug életüknek – saját privát életüknek, amelynek kivételezettségéért orrokat vertek be és seggeket nyaltak ki – minden pillanata.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.