Film

Pakolj helyettem

Szilágyi Zsófia: Január 2.

Kritika

Mintha szándékosan zárná magát kalodába Szilágyi Zsófia a filmjei szerkezetével, legalábbis az első két rendezése ezt sugallja.

Az Egy nap és a Január 2. is szó szerint egyetlen napot ölel fel: ami más alkotó kezében modoros filmsulis megoldás maradna, azt Szilágyi élővé és kicsinységében és szűkszavúságában is erőssé teszi. A formai és narratív korlátok persze a finanszírozási háttér folyományai is, hiszen a rendező a Velencei Biennálé inkubátorprogramjából, a College Cinemától kapott támogatást a film elkészítéséhez, mely programban az anyagi támogatás szerény, az elvárt munkatempó viszont gyors. Bár a Január 2. hatásában elmarad az Egy naptól (amaz hajszolt és intenzív, emez monoton és elfojtott), hibáival együtt is nyomot hagy a nézőben.

Ha az Egy nap egy családanya lassú szétesését (és talán a válás melletti fokozatos elköteleződését) dokumentálja, akkor a Január 2. (szimbolikus címével is) már kész helyzet elé állít minket. A kiábrándulás megtörtént, Klára (Konrád Zsuzsanna) és férje, Áron már a szétköltözés mellett döntöttek. A lehangoló másnapon barátnője, Ági (Jóvári Csenge) segít neki az új albérletbe költözésben. Összesen hét kört tesznek meg együtt, miközben különböző rokonok és barátok csapódnak melléjük segíteni, de csak a két nő csinálja végig az egész procedúrát. Egy szabályos hollywoodi road movie-ban nagy veszekedéseket, ölelkezéseket és lélektől lélekig hatoló beszélgetéséket kapnánk, de Szilágyi filmje ennél szorongóbb és több elfojtással dolgozik. Klára és Ági is – minden kapkodás és frusztrált pakolászás ellenére is – meglepően passzívnak tűnnek. Sem szeretteikkel, rokonaikkal és egymással sem beszélnek nyíltan; félszavakból, elharapott vallomásokból kell visszafejtenünk, hogy mi játszódik belül. Úgy tűnik, mindketten benne ragadtak a maguk megszokott, langymeleg mocsarában: Klára csak látszólag szabadul ki egy félresikerült házasságból (amelynek hátteréről nem sokat tudunk meg), máris fejest ugrik egy új kapcsolatba a ragaszkodó, de irritáló Károllyal (akinek van aranykeretes szemüvege és Thomas Mannra épülő kulturális tőkéje, de Klárát még az evése is idegesíti). Klára küzd a zárakkal – az újba sem tud belépni, a régit sem tudja otthagyni – és ragaszkodik millió felesleges, szentimentális cókmókjához (ezzel Ági rozoga kis Peugeot-ját terheli); mindenki döntse el, mennyire szájbarágós mindez. Ági közben valamin összeveszett a saját barátjával, és hiába mondja ki (majdnem) önmagának is, hogy már undorodik a férfitól, mégis békülni igyekszik vele. Épp ezeknek a helyzeteknek a feloldatlansága marad olyan nyugtalanítóan a nézővel a film vége után is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.