Film

Pakolj helyettem

Szilágyi Zsófia: Január 2.

Kritika

Mintha szándékosan zárná magát kalodába Szilágyi Zsófia a filmjei szerkezetével, legalábbis az első két rendezése ezt sugallja.

Az Egy nap és a Január 2. is szó szerint egyetlen napot ölel fel: ami más alkotó kezében modoros filmsulis megoldás maradna, azt Szilágyi élővé és kicsinységében és szűkszavúságában is erőssé teszi. A formai és narratív korlátok persze a finanszírozási háttér folyományai is, hiszen a rendező a Velencei Biennálé inkubátorprogramjából, a College Cinemától kapott támogatást a film elkészítéséhez, mely programban az anyagi támogatás szerény, az elvárt munkatempó viszont gyors. Bár a Január 2. hatásában elmarad az Egy naptól (amaz hajszolt és intenzív, emez monoton és elfojtott), hibáival együtt is nyomot hagy a nézőben.

Ha az Egy nap egy családanya lassú szétesését (és talán a válás melletti fokozatos elköteleződését) dokumentálja, akkor a Január 2. (szimbolikus címével is) már kész helyzet elé állít minket. A kiábrándulás megtörtént, Klára (Konrád Zsuzsanna) és férje, Áron már a szétköltözés mellett döntöttek. A lehangoló másnapon barátnője, Ági (Jóvári Csenge) segít neki az új albérletbe költözésben. Összesen hét kört tesznek meg együtt, miközben különböző rokonok és barátok csapódnak melléjük segíteni, de csak a két nő csinálja végig az egész procedúrát. Egy szabályos hollywoodi road movie-ban nagy veszekedéseket, ölelkezéseket és lélektől lélekig hatoló beszélgetéséket kapnánk, de Szilágyi filmje ennél szorongóbb és több elfojtással dolgozik. Klára és Ági is – minden kapkodás és frusztrált pakolászás ellenére is – meglepően passzívnak tűnnek. Sem szeretteikkel, rokonaikkal és egymással sem beszélnek nyíltan; félszavakból, elharapott vallomásokból kell visszafejtenünk, hogy mi játszódik belül. Úgy tűnik, mindketten benne ragadtak a maguk megszokott, langymeleg mocsarában: Klára csak látszólag szabadul ki egy félresikerült házasságból (amelynek hátteréről nem sokat tudunk meg), máris fejest ugrik egy új kapcsolatba a ragaszkodó, de irritáló Károllyal (akinek van aranykeretes szemüvege és Thomas Mannra épülő kulturális tőkéje, de Klárát még az evése is idegesíti). Klára küzd a zárakkal – az újba sem tud belépni, a régit sem tudja otthagyni – és ragaszkodik millió felesleges, szentimentális cókmókjához (ezzel Ági rozoga kis Peugeot-ját terheli); mindenki döntse el, mennyire szájbarágós mindez. Ági közben valamin összeveszett a saját barátjával, és hiába mondja ki (majdnem) önmagának is, hogy már undorodik a férfitól, mégis békülni igyekszik vele. Épp ezeknek a helyzeteknek a feloldatlansága marad olyan nyugtalanítóan a nézővel a film vége után is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)