Árva albínó kamasz lány áll a sírgödör mellett, tejfehér hajzuhatagát meg-megemeli a szél – szinte minden ebből a képből bomlik ki Szőcs Petra érzékeny és titokzatos első filmjében, mely csupán 76 perc, de sűrű szimbolikája, redukált formanyelve, illetve elliptikus, mellérendelő elbeszélésmódja miatt így is sokat követel nézőjétől. Szőcs kísérletét talán Bresson Mouchette-jével vagy Kocsis Ágnes minimalista stilizációjával lehet rokonítani, már a román új hullámos kapcsolaton túl.
A Déva két dologról szól: a hajról – legyen az tejfehér, ébenfekete, tűzvörös – és arról az égető kérdésről, hogy a „temetőben született” Kató vajon angyal vagy boszorkány. Arról, hogy az albínó lány a külvárosban, a várrom alatt és szocialista ipari romok között meghúzódó gyermekotthonban – kitaszítottként a kitaszítottak között – lehet-e más, mint A Más jelölője.
Nem fantasztikus vagy misztikus filmről van szó, sőt, a Dévának a szó hagyományos értelmében nincs története sem. Új önkéntes gondozó jön az árvaházba – „Itt hajléktalanok, árvák, alkoholista szülők gyermekei élnek. Menni fog?” –, albínó lány egyensúlyozik a síneken. A gyermekotthon gondozói levágják egymás haját. Elő kell venni a gyertyákat, mert a hajszárító levágta a biztosítékot. Egy agg nő mégsem veszi meg a gyerekotthonban készült vörös parókát (mert elfogadja a halálát?). Vipera tekereg a fiókos szekrény alatt. Megbolondul az utcai közvilágítás, nappal is ég az utcai lámpa. Ezek a történések, mármint a látható felszínen – csakhogy a Déva, figyeljünk oda, eleve balladai térben járunk, lényege éppen a láthatatlan megfigyelése volna. A szél által megemelt fehér haj: angyalszárny; a dévai vár viperái: a bűnös férfiak befalazta nők bosszúja. Az áramszünet: Kató dühe. Az ok: okozat. Minden tükröződik mindenben.
Legfőképp a külvilág Kató égszínkék-piros szemében, Dévényi Zoltán operatőr kompozícióit pont ez a két szín uralja. Apró rezdülésekből, vizuális motívumláncokból, kompozíciós rímekből, homályos metaforákból áll össze az a létállapot, melyben a lány elhiszi magáról, hogy gondolataival képes halált okozni, például a fekete hajú, barna szemű, kissé szigorú, de végtelenül kedves gondozójáét. Banálisan hangzik, pedig dráma rejlik benne: az árva csak boldog akar lenni. Erről beszél a mottó is (merész gesztus, de tökéletes helye van a filmben): „Azt álmodja, hogy boldog; hogy testi mivolta megváltozott; vagy legalábbis hogy egy bíbor felhőn egy másik égitest felé röpül, melynek lakói éppen olyan lények, mint ő maga.” Lautréamont szépséges sorai a Maldoror énekeiből a rejtély megoldását is a néző kezébe adják: a minden zárat nyitó kulcs a költészet, a poézis, a világ esztétikai újrateremtése. (Maga a film elkészítése is totálisan rendszeren kívüli, a Velencei Biennálé műhelyében fejlesztették, és onnan kapott gyártási támogatást is.)
Kató nem tudja, mi történik vele, de elég bátor ahhoz, hogy szabadságvágyának engedve elinduljon a sínek mentén egy másik égitest felé. El is jut a petrozsényi kocsiszínig. Ott Vaduva, a selymes hangú forgalomirányító megfordít egy vonatot: Kató is eljutott saját határáig, a peremlét széléig, oda, ahonnan már csak visszafelé lehet elindulni. Hazatér az árvaházba, az ébenfekete hajú gondozójának már megengedi a hajvágást. Az elérhető boldogság: egy hajvágás a mosdó fölött. Hogy ez sok vagy kevés, más kérdés.
Forgalmazza a Magyarhangya
