90 éves korában elhunyt Maggie Smith brit színésznő, akit az 1950-es években kezdődő pályája során generációk ismertek meg . Ikonikus karakterek, jelentős színpadi, tévés és filmszerepek; két Oscar-, négy Emmy-, három Golden Globe-, egy Tony- és öt BAFTA-díj; cikkünkben felidézzük a kiemelkedő pályafutás csúcsteljesítményeit.
Othello (1965, rendezte: Stuart Burge)
Smith színpadi színészként kezdte karrierjét, 17 évesen pedig már Shakespeare-darabban játszott az Oxford Playhouse színházban. Önéletrajzírója, Michael Coveney szerint Smith személyiségének egyik legfontosabb vonása, hogy gyerekkora óta ellentétben állt szigorú, presbiteriánus családjával, sőt, még saját magával is. Mivel azonban idegen tőle a lázadás, elsősorban csípős humorával igyekszik kivívni szabadságát – ez több szerepében is visszaköszön. Első jelentősebb színpadi sikerét az On the Fringe című darabban aratta, Laurence Olivier-vel első alkalommal Ionesco Orrszarvújában játszott együtt 1960-ban. A színpad mellett hamar bemutatkozott filmen is, a Nowhere to Go című első szerepéért azonnal BAFTA-ra jelölték. Olivier felkérte, csatlakozzon hozzá a National Theatre Companyben, ahol az Othellóban Desdemonát alakította. Ez nem csak az első színházi elismeréseit hozta meg, de első Oscar-jelölését is. Stuart Burge filmje az Othello első színes, angol nyelvű filmadaptációja, és az első adaptáció Orson Welles 1952-es filmje óta. Mai napig ez az egyetlen Shakespeare-adaptáció, melynek minden főszereplőjét Oscarra jelölték; Smith mellett Joyce Redman, Frank Finlay és maga a blackface-t viselő Olivier is nominációt kapott.
Miss Jean Brodie virágzása (1969, rendezte: Ronald Neame)
Muriel Spark 1961-ben megjelent regénye számtalan listán szerepel minden idők legjobbjai között, nem csoda, ha öt évvel később már színpadra is állították Londonban. A filmváltozat főszerepét Smith annak ellenére nyerte el, hogy korábban Vanessa Redgrave és Zoe Caldwell a színpadon már alakították a figurát. Az alkotás egy szabadszellemű tanárról szól, akinek egyedi tanítási módszerei és szerelmi ügyei megütközést keltenek a konzervatív lányiskola falai között. Jean Brodie összetett szerep: amellett, hogy felszabadítóan hat tanítványaira, a tanárnő a fasizmus bűvöletébe esve dicsőíti óráin Mussolinit, kedvenc diákjaiból pedig valódi kis szektát próbál szervezni. Smith remekel a kirohanásokkal és remek poénokkal is bőven ellátott szerepben, 1970-ben meg is nyerte érte az Oscar, többek között Jane Fondát (A lovakat lelövik, ugye?) és Liza Minnellit (Első szerelem) megelőzve. A ceremónián nem vett részt, mert épp Londonban volt fellépése. Annyira azonban mindenképpen hasznára vált az elismerés, hogy édesanyja csak ezután volt hajlandó elfogadni: lányából valamilyen tisztes polgári foglalkozás helyett színésznő vált.
Utazások nagynénémmel (1972, rendezte: George Cukor)
George Cukor a három évvel korábban született Graham Greene-regénynek csak alapsztoriját tartotta meg: eszerint a bankárként dolgozó Henry anyja temetésén találkozik nénikéjével (Smith), aki nagy kalandra viszi őt, miközben megpróbálja felkutatni régi szerelmét is. Cukor eredetileg Katharine Hepburnnek szánta a főszerepet, aki viszont nem volt meggyőződve róla, hogy az anekdotagyűjteményből erős forgatókönyv születhet. A legendák szerint ő maga is változtatott a szkripten. Az MGM stúdió fejese, James T. Aubrey Jr. viszont fiatalabb főhőst képzelt el a néniként, így került a képbe Smith. Hepburn végül annyira feldühödött azon, mégis az ő változatából készítenek filmet, hogy be akarta perelni a stúdiót, ám végül elállt ettől. A filmet végül négy Oscarra jelölték (köztük Smith is megkapta harmadik nominációját), a kosztümjeiért pedig el is nyerte a díjat.
Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976, rendezte: Robert Moore)
A Meghívás egy gyilkos vacsorára a klasszikus krimiket és legismertebb ponyvák főszereplőit parodizálja Agatha Christie műveitől kezdve Charlie Chanig. A filmet Robert Moore rendezte, írója Neil Simon.
Kaliforniai lakosztály (1978, rendezte: Herbert Ross)
A hasonló, antológiajellegű komikus filmek egy időben nagyon divatba jöttek, gondoljunk csak a Folytassa-sorozatra. De a forgatókönyvet jegyző Neil Simonnak is volt egy másik hasonló darabja, melyből ugyanígy film készült Hotel Plaza címmel. Az ilyenekben ritkán emlékszünk kiemelkedő alakításokra, hiszen elsősorban helyzetkomikumokra épülnek, Smith-nek azonban így is sikerült maradandót alkotnia: a Látogatók Londonból című fejezetben egy brit színésznőt alakít, akit először jelöltek Oscarra, ám nem sok esélye van a díjra, emellett egy meleg műtárgykereskedőhöz fűződő, előre elrendezett házasságával is meg kell küzdenie. Az Akadémiának volt humorérzéke: nemcsak díjra jelölték Smith-t, de el is nyerte az elismerést – többek között Meryl Streepet (A szarvasvadász) előzve meg.
Magánpraxis (1984, rendezte: Malcolm Mowbray)
Malcolm Mowbray szatírája a II. világhánorú utáni Nagy-Britanniában játszódik, ahol az élelmiszereket még mindig jegyre adják. A Maggie Smith-Michael Palin alakította főszereplő házaspár a történet szerint belekeveredik a szalonna-feketepiacba. A fáma szerint a forgatás során három disznót használtak, mindegyik Betty névre hallgatott. „Egyik sem volt egy fikarcnyit sem tehetséges” – jegyezte meg szárazon a színésznő. Az egyik állat például falnak szegezte Smith-t, akinek a disznó hátán keresztülmászva kellett elmenekülnie.
Szoba kilátással (1985, rendezte: James Ivory)
Edward Morgan Forster 1908-as klasszikusának adaptációja igazi, míves angol mozi gyönyörű képekkel, remek zenével, visszafogott, de biztos kezű rendezéssel, bájos érzelmekkel és humorral. Smith az Ivory-Merchant producer-főszereplő párossal pár évvel korábban már dolgozott együtt a Kvartett című filmben. Ezúttal együtt szerepelhetett azzal a Judi Dench-csel is, akivel együtt kezdte a pályáját és már ekkor az angol színjátszás egyik királynőjének számított Smith mellett, valamint a szárnyait bontogató Helena Bonham Carterrel. Minden idők egyik legjobb kosztümös szerelmi története egy fiatal lányról szól, aki firenzei, egynyári románca után próbál az élet és a kor realitásaival szembenézni. Smith játékát Oscarra jelölték.
Hook (1991, rendezte: Steven Spielberg)
Spielberg Pán Péter-parafrázisa annak idején kapott hideget-meleget: azt várták, hogy az E.T., a földönkívülihez hasonló siker lesz, és bár nem bukott akkorát, ahogy a híre tartja, nem hozta azt, amit vártak tőle. A kritikusok kimondottan utálták, és maga a rendező is megvetően beszélt róla évtizedekkel később. Mai szemmel azonban igencsak felértékelődik Spielberg színes-szagos látomása a felnőtt Pán Péterről (Robin Williams), aki ügyvédként dolgozik, ám kénytelen visszatérni Sohaországba, amikor gyerekeit elrabolják. Smith az időskori Wendyt alakítja a filmben, és hozzá fűződik a film talán legérzelmesebb jelenete is. Ebben Wendy Peterrel találkozva megrója, amiért tíz éve látogatta meg utoljára – Robin Williams pedig épp 10 éve hunyt el.
Apáca show (1992, rendezte: Emile Ardolino)
A kertévék egykori kedvenc vígjátéka itthon is emberek tömegeivel ismertette meg nemcsak Smith nevét, de jellegzetes, száraz humorát és lefitymáló arckifejezését – azt, ami később McGalagony professzor névjegyévé is vált. A történet szerint a Whoopy Goldberg alakította Dolores Van Cartier maffiózó exbarátja elől menekülve csatlakozik az apácákhoz, kirobbanó személyiségét pedig remekül ellenpontozza Smith főnökasszonya. A film hatalmas sikert alakított, a folytatásra (ki felejtené el a legendás, Újra virul a fityula-alcímet?) Smith és Goldberg is visszatért.
A titkos kert (1993, rendezte: Agnieszka Holland)
Mai napig kevés varázslatosabb, megkapóbb hangulatú családi fantasy készült Agnieszka Holland mozijánál. Főhőse Mary, egy árván maradt lány, aki Indiából Angliába kerül, ahol lassan elkezdi felfedezni a csodákat rejtő környezetét. Smith mint annyiszor karrierje során, itt is a rendért felelős feljebbvalót játssza: ezúttal Mrs. Medlockot. Habár díjesőben a film nem részesült, Smith egy BAFTA-jelölést így is elcsípett alakításáért.
Harry Potter és a bölcsek köve (2001, rendezte: Chris Colombus)
A világsikerű könyvet jegyző J. K. Rowling ragaszkodott hozzá, hogy az adaptációban kizárólag brit színészek szerepelhetnek – hiába könyörgött Robin Williams is Hagrid szerepéért, nem volt kivétel. A nyolc filmben végül a szigetország színjátszásának színe-java feltűnt, a legismertebb azonban kétségkívül Smith volt, aki ekkor már szinte minden díjat megnyert, amit színész megnyerhet. McGalagony professzorában minden ott van, amiért Smith-t szeretjük: szarkazmus, szigorú rendpártiság és az a bizonyos kemény felszín alatti aranyszív is. Maga Smith kedvelte az adaptációkat – különösen az Alan Rickmannel, azaz Piton professzorral való közös munkát élvezte –, azért azonban nem igazán lelkesedett, hogy a filmek olyan sztárstátuszba juttatták, ami még a két Oscar-díjas színésznőt is meglepte, mert nem szeretett reflektorfényben állni.
Gosford Park (2002, rendezte: Robert Altman)
A legendás rendező egyik utolsó nagy dobásában előkelő urak és hölgyek gyűlnek össze egy hétvégi vadászatra, az ott bekövetkező gyilkosság azonban a nemcsak az ő felsőbb köreikben, de a kiszolgálószemélyzet köreiben is felbolygatja a viszonyokat. Smith Trentham különc grófnéját alakítja, és ismét sikerült kiemelkednie a válogatott szereplőgárdából (többek között Helen Mirren, Michael Gambon, Kristin Scott Thomas): ezért kapta hatodik, egyben utolsó Oscar-jelölését.
Downtown Abbey (2010-2015, alkotó: Julian Fellowes)
Nem túlzás azt állítani, hogy karrierje utolsó szakaszában Smith igazi világsztárnak számított: a Harry Potter-sorozat miatt a fiatalok bálványozták, a Downtown Abbey-nak köszönhetően pedig az idősebbek is szívükbe zárták. Ebben gyakorlatilag ismét a Gosford Parkban megismert karakterét hozta, csak épp Trentham helyett Grantham néven.
Keleti nyugalom – Marigold Hotel (2011, rendezte: John Madden)
Madden két részt megélt feelgood-filmje igazi jutalomjáték nemcsak Smith, de valamennyi szereplőtársa számára, ráadásul a két dáma, Judi Dench és Smith végre ismét együtt játszhattak benne. A történet egy rakás nyugdíjba vonuló britről szól, akiket csilivili hotellel csábítanak Indiába, csakhogy kiderül, a hotel minden, csak nem luxus, és a helyi sajátosságok további kompromisszumokat követelnek tőlük. Smith karakterét, Murielt a rendező ösztönösen idegengyűlölő asszonyként jellemezte, aki soha nem lép ki komfortzónájából, a színésznőket azonban mégis sikerült megszerettetnie a karakterét a közönséggel.
