„Nicole Kidman túl sok tévét csinál?” – teszi fel a beszédes kérdést az Indiewire elemzése címében, és valóban, a színésznő az elmúlt nyolc évben nyolc tévésorozat főszereplőjeként is feltűnt, amely legalábbis szokatlannak számít egy hasonló A-listás sztártól. Persze régen elmúltak már azok az idők, amikor cikinek számított tévében szerepelni, az elmúlt években Stallonétől Schwarzeneggerig a régi nagy öregek is beadták a derekukat a sorozatok kedvéért, alig egy maroknyian vannak, akik még mindig ellenállnak. Kidmanben inkább az a furcsa, hogy szemmel láthatóan a hasonló tévéshow-k vonzzák, melyekből manapság annyi készült, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni őket egymástól.
A Nicole Kidman által favorizált típusú sorozatok pedig kifejezetten a rejtélyes gyilkossági thrillerek, melyek jellemzően könyvadaptációk, a középpontjukban álló bűnügyet pedig igyekszenek szatírával, szappanoperával, vagy valami egyébbel felhigítani – vagy inkább elkenni. Olyan típusú műsorok, ahol a gyilkosság nem a cselekmény középpontjában áll, mint egy Columbo-epizódban, hanem csak egyfajta katalizátorként szolgál, amely felborítja az addigi viszonyokat.
Mindez a Hatalmas kis hazugságokkal kezdődött 2017-ben, amely Liane Moriarty 2014-es regényét adaptálta tévére (ugyanebben az évben Kidman feltűnt A tó tükre második évadában, ám itt nem ő volt a főszereplő, hanem Elizabeth Moss). A sorozat egy előkelő kaliforniai tengerparti város felső osztálybeli családjait mutatta be, amelyet egy gyilkosság ráz meg. A sorozat tipikus HBO-s presztízsműsor volt sztárparádéval, remek hangulat- és látványvilággal – az álomszerű, nosztalgiaszagú képek Jean-Marc Vallée kezét dicsérik –, nem csoda, ha hatalmas sikert aratott: 16 Emmy-re jelölték, amiből hatot meg is nyert. Ennek hatására úgy kapott egy második évadot, hogy eredetileg minisorozatnak szánták Erre azonban hiába sikerült megnyerniük Meryl Streepet, szinte mindenkinek csalódást okozott.
Ezt követte a Tudhattad volna 2020-ban, ami ugyancsak egy 2014-es regény adaptációja (Jean Hanff Korelitz műve). Imét csak egy presztízssorozat, ahol Nicole Kidman mellett Hugh Grant alakította a főszerepet. A helyszín ezúttal New York volt, de maradtunk a gazdagoknál: egy terapeuta élete a feje tetejére áll, amikor gyilkossági ügybe keveredik. A sorozatot a pandémia idején mutatták be, amikor egyébként is mindenki otthon tévézett, ehhez mérten nézettsége rekordokat döntögetett – ez volt például az első műsor a csatorna történetében, amely hétről hétre végig képes volt növelni a nézettségét, az Egyesült Királyságban pedig még A trónok harca rekordját is megdöntötte. A kritikusok többsége ugyan szerette, de a díjeső itt már elmaradt: egyedül Hugh Grant-et jelölték Emmyre.
A következő állomás a Kilenc idegen volt 2021-ben, ennek alapanyagát a Hatalmas kis hazugságok szerzője írta, ennek ellenére a fanfárok itt már elmaradtak: sem kedvező kritikákat, sem hatalmas hájpot nem kapott, pedig Kidman mellett olyan sztárok voltak benne, mint Melissa McCarthy, Michael Shannon vagy Luke Evans. Az Agatha Christie-ihletésű történet kilenc idegenről szól, akik természetesen gazdagok, így tehetik meg, hogy tíznapos wellnessre vonuljanak, amelyet persze bűn szennyez be. A sorozat a Hulura érkezett, legnagyobb eredménye, hogy második évad készülhetett belőle.
Nem mondhatja el ezt magáról ugyanis az Apple-ös Üvöltés. An antológiasorozat Cecelia Ahern könyvéből készült és nyolc sötét feminista mesével ment neki az identitásnak, autonómiának és nemi szerepeknek – csak épp senki nem kért belőle, ezért hamar elkaszálták. Az Üvöltés azonban legalább vádolható valamiféle eredetiséggel – a többi Kidman-sorozat ugyanis egyértelműen a Hatalmas kis hazugságok lehúzása volt.
Érthető tehát, ha a rajongók és kritikusok közül is egyre többen kritizálják a színésznő szerepválasztásait. A tavalyi Special Ops: Lionessben végre valami újat mutatott, igaz, itt csak mellékszereplő volt Zoe Saldana mellett; a sorozatként újra bemutatott Ausztrália nem igazán érintette meg a nézőket; és ugyanez igaz az idei Máshonra is, mely a Hong Kongban élő külföldiek csoportját mutatja be. Beszédes a The Guardian erről szóló kritikája:
„Sokszor, túl sokszor láthattuk már Nicole Kidmand szomorú, privilegizált nőként”.
Mindezek után érkezett meg a Netflixre A tökéletes pár, ahol Kidman ismét egy búskomor, szupergazdag nőt játszik, aki hogy, hogy nem, egy gyilkosságba keveredik. Természetesen ebben a sorozatban is sztárok (Liev Schreiber, Dakota Fanning) és feltörekvő fiatalok (Eve Hewson, Meghann Fahy) veszik körül, a helyszín egy átlagember számára gyakorlatilag elérhetetlen paradicsom, a massachussettsi Nantucket-sziget, ahova egy rongyrázós esküvőre érkeznek a meghívott vendégek. Talán senkit nem lep meg, hogy a gazdagokról kiderül, hogy felszínesek, gorombák, csapodárok és hazugok, mindezek mellett pedig tényleg csak lábjegyzetbe kerül, hogy mégis ki követte el a gyilkosságot.
A Hatalmas kis hazugságok diadalmenete óta azonban láthattunk egy másik, ugyancsak az egész világot letaroló krimis sikert is: ez volt A fehér lótusz. Mike Newell sorozatát részben a pandémia miatti megszorítások szülték, a stáb egyfajta buborékba vonulva forgatott 2020-ban, az egy évvel későbbi premiert pedig mindenki a karanténban ülve nézhette végig. A sorozat a Hatalmas kis hazugságokkal ellentétben nemhogy tartani tudta a szintet a második évadra, de még rá is tett egy lapáttal. Remek szereplőgárda, egzisztenciális szorongásig fajuló, megkapó hangulat, na és az az apró csavar, hogy nem a gyilkos, hanem az áldozat személye marad homályban az utolsó pillanatig – A fehér lótuszt sok dolog miatt lehet szeretni. Kár, hogy hiába tört annak babérjaira, A tökéletes pár ezek egyikét sem tudta leutánozni.
A dán rendező, Susanne Bier pedig egyáltalán nem mondható tapasztalatlannak: remek hazai filmeket követően a 2010-es Egy jobb világgal az Oscart is elnyerte Dániának. Felemás eredményekkel, de Amerikában is bemutatkozott már a moziban (Csak a szerelem számít, Serena, Madarak a dobozban), igazán azonban a tévében találta meg magát: több részt is rendezett a nagy sikerű 2016-os Éjszakai szolgálat című thrillerből, a 2022-es The First Ladyből, de nevéhez köthető a már emlegetett Tudhattad volna több epizódja is.
A tökéletes pár showrunnere (egyfajta vezető producer, tévésorozatoknál a legnagyobb hatalommal bíró alkotó a stáblistán) azonban nem ő, hanem Jenna Lamia, akihez olyan műsorok köthetőek, mint a Kínos, a No Tomorrow vagy a Cseles csajok, de ő írta az ördögűzős horrorokba a lánybarátság borzalmait beleszövő 2022-es A legjobb barátom ördögűzését is. A tökéletes pár is igyekszik valamiféle humorral eltávolodni és felhabosítani a kötelező műfaji elemeket, de egyszerűen nincs olyan vicces vagy szórakoztató, mint A fehér lótusz tetszőleges epizódja.
Mivel szemmel láthatóan magukat az alkotókat sem érdekelte különösebben a központi gyilkosság rejtélye, nem csoda, ha az a nézőket sem fogja meg: persze szokás szerint az utolsó részig kell várnunk, de nincs valódi feszültségkeltés, nincsenek állandóan változó tétek, csak egy helyben toporgó, néha jobbra-balra lépegető történet. A karakterek sem elég érdekesek, hiszen mindegyik egy már ezerszer látott figura lenyomata. A forgatókönyv több ponton sántít, van, hogy egy részben több kvázi-fontos dolgot is megtudunk, máskor viszont semmi sem történik. Igaz, legalább gyorsan vége lesz: az egész mindössze hat részen át tart. Nicole Kidmant azonban mintha egy évtizede néznénk ugyanabban a szerepben – talán mert így is van.
A tökéletes pár elérhető a Netflixen
