Már a kiüresedett gazdagokról szóló sorozatok is kiüresedtek

Mikrofilm

A tökéletes pár pontosan úgy néz ki, mint az elmúlt évek összes többi rejtélyes sorozata, amely a hipergazdagok sekélyes életét hivatott bemutatni. Csak épp az a stílus és izgalom hiányzik belőle, ami A Fehér Lótuszban vagy a Hatalmas kis hazugságokban még megvolt.

„Nicole Kidman túl sok tévét csinál?” – teszi fel a beszédes kérdést az Indiewire elemzése címében, és valóban, a színésznő az elmúlt nyolc évben nyolc tévésorozat főszereplőjeként is feltűnt, amely legalábbis szokatlannak számít egy hasonló A-listás sztártól. Persze régen elmúltak már azok az idők, amikor cikinek számított tévében szerepelni, az elmúlt években Stallonétől Schwarzeneggerig a régi nagy öregek is beadták a derekukat a sorozatok kedvéért, alig egy maroknyian vannak, akik még mindig ellenállnak. Kidmanben inkább az a furcsa, hogy szemmel láthatóan a hasonló tévéshow-k vonzzák, melyekből manapság annyi készült, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni őket egymástól.

A Nicole Kidman által favorizált típusú sorozatok pedig kifejezetten a rejtélyes gyilkossági thrillerek, melyek jellemzően könyvadaptációk, a középpontjukban álló bűnügyet pedig igyekszenek szatírával, szappanoperával, vagy valami egyébbel felhigítani – vagy inkább elkenni. Olyan típusú műsorok, ahol a gyilkosság nem a cselekmény középpontjában áll, mint egy Columbo-epizódban, hanem csak egyfajta katalizátorként szolgál, amely felborítja az addigi viszonyokat.

Mindez a Hatalmas kis hazugságokkal kezdődött 2017-ben, amely Liane Moriarty 2014-es regényét adaptálta tévére (ugyanebben az évben Kidman feltűnt A tó tükre második évadában, ám itt nem ő volt a főszereplő, hanem Elizabeth Moss). A sorozat egy előkelő kaliforniai tengerparti város felső osztálybeli családjait mutatta be, amelyet egy gyilkosság ráz meg. A sorozat tipikus HBO-s presztízsműsor volt sztárparádéval, remek hangulat- és látványvilággal – az álomszerű, nosztalgiaszagú képek Jean-Marc Vallée kezét dicsérik –, nem csoda, ha hatalmas sikert aratott: 16 Emmy-re jelölték, amiből hatot meg is nyert. Ennek hatására úgy kapott egy második évadot, hogy eredetileg minisorozatnak szánták Erre azonban hiába sikerült megnyerniük Meryl Streepet, szinte mindenkinek csalódást okozott.

Ezt követte a Tudhattad volna 2020-ban, ami ugyancsak egy 2014-es regény adaptációja (Jean Hanff Korelitz műve). Imét csak egy presztízssorozat, ahol Nicole Kidman mellett Hugh Grant alakította a főszerepet. A helyszín ezúttal New York volt, de maradtunk a gazdagoknál: egy terapeuta élete a feje tetejére áll, amikor gyilkossági ügybe keveredik. A sorozatot a pandémia idején mutatták be, amikor egyébként is mindenki otthon tévézett, ehhez mérten nézettsége rekordokat döntögetett – ez volt például az első műsor a csatorna történetében, amely hétről hétre végig képes volt növelni a nézettségét, az Egyesült Királyságban pedig még A trónok harca rekordját is megdöntötte. A kritikusok többsége ugyan szerette, de a díjeső itt már elmaradt: egyedül Hugh Grant-et jelölték Emmyre.

A következő állomás a Kilenc idegen volt 2021-ben, ennek alapanyagát a Hatalmas kis hazugságok szerzője írta, ennek ellenére a fanfárok itt már elmaradtak: sem kedvező kritikákat, sem hatalmas hájpot nem kapott, pedig Kidman mellett olyan sztárok voltak benne, mint Melissa McCarthy, Michael Shannon vagy Luke Evans. Az Agatha Christie-ihletésű történet kilenc idegenről szól, akik természetesen gazdagok, így tehetik meg, hogy tíznapos wellnessre vonuljanak, amelyet persze bűn szennyez be. A sorozat a Hulura érkezett, legnagyobb eredménye, hogy második évad készülhetett belőle.

Nem mondhatja el ezt magáról ugyanis az Apple-ös Üvöltés. An antológiasorozat Cecelia Ahern könyvéből készült és nyolc sötét feminista mesével ment neki az identitásnak, autonómiának és nemi szerepeknek – csak épp senki nem kért belőle, ezért hamar elkaszálták. Az Üvöltés azonban legalább vádolható valamiféle eredetiséggel – a többi Kidman-sorozat ugyanis egyértelműen a Hatalmas kis hazugságok lehúzása volt.

Érthető tehát, ha a rajongók és kritikusok közül is egyre többen kritizálják a színésznő szerepválasztásait. A tavalyi Special Ops: Lionessben végre valami újat mutatott, igaz, itt csak mellékszereplő volt Zoe Saldana mellett; a sorozatként újra bemutatott Ausztrália nem igazán érintette meg a nézőket; és ugyanez igaz az idei Máshonra is, mely a Hong Kongban élő külföldiek csoportját mutatja be. Beszédes a The Guardian erről szóló kritikája:

„Sokszor, túl sokszor láthattuk már Nicole Kidmand szomorú, privilegizált nőként”. 

Mindezek után érkezett meg a Netflixre A tökéletes pár, ahol Kidman ismét egy búskomor, szupergazdag nőt játszik, aki hogy, hogy nem, egy gyilkosságba keveredik. Természetesen ebben a sorozatban is sztárok (Liev Schreiber, Dakota Fanning) és feltörekvő fiatalok (Eve Hewson, Meghann Fahy) veszik körül, a helyszín egy átlagember számára gyakorlatilag elérhetetlen paradicsom, a massachussettsi Nantucket-sziget, ahova egy rongyrázós esküvőre érkeznek a meghívott vendégek. Talán senkit nem lep meg, hogy a gazdagokról kiderül, hogy felszínesek, gorombák, csapodárok és hazugok, mindezek mellett pedig tényleg csak lábjegyzetbe kerül, hogy mégis ki követte el a gyilkosságot.

A Hatalmas kis hazugságok diadalmenete óta azonban láthattunk egy másik, ugyancsak az egész világot letaroló krimis sikert is: ez volt A fehér lótusz. Mike Newell sorozatát részben a pandémia miatti megszorítások szülték, a stáb egyfajta buborékba vonulva forgatott 2020-ban, az egy évvel későbbi premiert pedig mindenki a karanténban ülve nézhette végig. A sorozat a Hatalmas kis hazugságokkal ellentétben nemhogy tartani tudta a szintet a második évadra, de még rá is tett egy lapáttal. Remek szereplőgárda, egzisztenciális szorongásig fajuló, megkapó hangulat, na és az az apró csavar, hogy nem a gyilkos, hanem az áldozat személye marad homályban az utolsó pillanatig – A fehér lótuszt sok dolog miatt lehet szeretni. Kár, hogy hiába tört annak babérjaira, A tökéletes pár ezek egyikét sem tudta leutánozni.

A dán rendező, Susanne Bier pedig egyáltalán nem mondható tapasztalatlannak: remek hazai filmeket követően a 2010-es Egy jobb világgal az Oscart is elnyerte Dániának. Felemás eredményekkel, de Amerikában is bemutatkozott már a moziban (Csak a szerelem számít, Serena, Madarak a dobozban), igazán azonban a tévében találta meg magát: több részt is rendezett a nagy sikerű 2016-os Éjszakai szolgálat című thrillerből, a 2022-es The First Ladyből, de nevéhez köthető a már emlegetett Tudhattad volna több epizódja is.

A tökéletes pár showrunnere (egyfajta vezető producer, tévésorozatoknál a legnagyobb hatalommal bíró alkotó a stáblistán) azonban nem ő, hanem Jenna Lamia, akihez olyan műsorok köthetőek, mint a Kínos, a No Tomorrow vagy a Cseles csajok, de ő írta az ördögűzős horrorokba a lánybarátság borzalmait beleszövő 2022-es A legjobb barátom ördögűzését is. A tökéletes pár is igyekszik valamiféle humorral eltávolodni és felhabosítani a kötelező műfaji elemeket, de egyszerűen nincs olyan vicces vagy szórakoztató, mint A fehér lótusz tetszőleges epizódja.

Mivel szemmel láthatóan magukat az alkotókat sem érdekelte különösebben a központi gyilkosság rejtélye, nem csoda, ha az a nézőket sem fogja meg: persze szokás szerint az utolsó részig kell várnunk, de nincs valódi feszültségkeltés, nincsenek állandóan változó tétek, csak egy helyben toporgó, néha jobbra-balra lépegető történet. A karakterek sem elég érdekesek, hiszen mindegyik egy már ezerszer látott figura lenyomata. A forgatókönyv több ponton sántít, van, hogy egy részben több kvázi-fontos dolgot is megtudunk, máskor viszont semmi sem történik. Igaz, legalább gyorsan vége lesz: az egész mindössze hat részen át tart. Nicole Kidmant azonban mintha egy évtizede néznénk ugyanabban a szerepben – talán mert így is van.

A tökéletes pár elérhető a Netflixen

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.