Interjú

„Nemhiába tartották az olasz Beatlesnek”

Marco Danieli filmrendező

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2019. december 28.

Mikrofilm

A budapesti Mittelcinemafest bemutatója után moziba kerülő Időtlen szerelem című filmjében a 70-es évek Itáliáját, a Mogol–Battisti-szerzőpáros dalait és egy szenvedélyes se vele, se nélküle kapcsolatot igyekszik közös nevezőre hozni – mégsem beszélhetünk egyértelműen a Térden állva jövök hozzád örökségéről, ahogy olasz Csinibabáról sem.

Magyar Narancs: Korábban Rita Pavone, Gianni Morandi, Adriano Celentano, Bobby Solo képviselték az olasz zenés filmet. Miért éppen Lucio Battisti és Mogol (polgári nevén Giulio Rapetti – a szerk.) dalai köré szőtt fikcióval kívánta visszahozni a műfajt a köztudatba?

Marco Danieli: Az olasz moziban nincs igazán hagyománya a zenés filmeknek, a filmmusicaleknek. Battisti a maga korában megújította az olasz könnyűzenét, párosát Mogollal nemhiába tartották az olasz Beatlesnek. Battisti zenéje nekünk, olaszoknak benne van a DNS-ünkben. Emlékzenekarok tucatja alakult a tiszteletükre, Milánótól Bariig egy szál gitáron pengetik az utcán a leghíresebb dalaikat. A gitáriskolákban az elsők között veszik elő Battisti szerzeményeit, mert könnyen játszhatók, az egyszerűségükben rejlik az időtlenségük. Az én zenei ábécém is Battistival kezdődött, kiskoromban elloptam a nővérem kazettáit. Egyszóval egy érvényes zenei örökségről van szó.

Marco Danieli filmrendező

Marco Danieli filmrendező

Fotó: Németh Dániel

MN: Mogol művészeti tanácsadóként közreműködött a filmben. Mennyire szólt bele a történetbe, a dalválasztásba?

MD: A dalok és a film cselekményének az összekapcsolása egy oda-vissza ható folyamat volt. Részben a történet befolyásolta a dalok választását, de fordítva is igaz, a dalszövegek tartalma formálta a dialógusokat. Legalább negyven szerzeményből válogattunk, ezek között sok olyan van, amelynek a szövege költői, metaforikus, túlságosan elvont.

Ragaszkodtunk ahhoz, hogy a színészek hangján elevenedjenek meg a dalok, az is fontos szempont volt, hogy azokra az érzelmi stációkra reflektáljanak, amelyeken a két főszereplő átmegy ebben a tizenöt évet felölelő kapcsolatban. Mogol lényeges háttér-információkkal szolgált a dalok születésének a körülményeiről, a szerzői szándékról, de meghagytuk magunknak a szabadságot, hogy ezektől olykor eltérjünk, sűrítsünk, kiemeljünk. A legnagyobb dicséret az volt Mogoltól, hogy az ő zenei kettősük végtelen kiterjesztésének tartja a filmet.

MN: Nosztalgiából ragaszkodtak a 70-es évek megidézéséhez egy kalandvágyó női és egy hagyományokba rögzült férfi hőssel?

MD: Igazából a 60-as években indult el a női emancipáció az olasz társadalomban párkapcsolati, illetve egzisztenciális szinten – és ez a folyamat napjainkra sem fejeződött be. Szomorú, felháborító jelenség, hogy a mai Olaszországban egyre nő a családon belüli erőszak, különösen sok a nők ellen elkövetett szexuális bűncselekmény, zaklatás, fizikai bántalmazás. Egyre gyakoribbak a férjek, élettársak által elkövetett gyilkosságok, sok esetben az áll az aljas, primitív leszámolások mögött, hogy egy nő elhagyja vagy megcsalja a párját. Össztársadalmi probléma, hogy a független, önálló, gondolkodó nők bizonyos férfitípusokból zavart, agressziót váltanak ki.

MN: A Kaliforniai álom magasra tette a lécet a filmmusicaleknek. Számolt ezzel?

MD: Hogyne. Képtelenség számításon kívül hagyni a Kaliforniai álmot, a Mamma Miát vagy az Across the Universe-t a Beatles zenéjével. De éppúgy van indirekt utalás a filmünkben a Reklámőrültek című sorozatra, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy hatással volt a forgatókönyvre. Sok esetben öntudatlanul is bekúsznak hatások, hangulatok, érzetek, amelyekről azt hiszed, hogy eredetiek, aztán kiderül, hogy mégsem azok. Az Időtlen szerelemben nem egy idealizált szerelmi kapcsolatot mutatunk be, hanem próbálunk valami nagyon életszerűt, ami bármelyikünkkel megtörténhet. Tele szakításokkal, árulással, megcsalással, megszenvedett felismerésekkel, újrakezdésekkel.

Marco Danieli filmrendező

Marco Danieli filmrendező

Fotó: Németh Dániel

MN: A sok szórt fény, lencsecsillogás, az elidegenítő effektek használata mégis arra utal, hogy szerette volna elemelni a történetet valóságtól.

MD: Nem az volt a célunk, hogy egy Baz Luhrmann-féle posztmodern képi világot hozzunk létre, mint amilyen a Moulin Rouge-é. Az álom- vagy fantáziaképeknél a stilizálást szolgálják a fénytechnikai megoldások, valamiféle párhuzamos jelentéstartalmat, de ezeknek van tán megalapozottsága a történetben. Az amerikai filmekben gyakran használt anamorfikus lencsék költségesebbek, meg kellett győznünk a producereket a létjogosultságukról. Operatőri és érzelmi szempontból is fontos választás volt a lense flare, a prózai jelenetekben is a kornak megfelelően stilizálja a képeket.

MN: Határozott szerzői filmes rajtja után most itt egy musical, mégis, milyen irányban képzeli el a folytatást?

MD: Szerencsére elég átjárhatók az utóbbi években a filmes műfajok az olasz moziban. Marco Bellocchio, a szerzői filmek egyik utolsó nagy mohikánja tipikus zsánermozit készített a maffiáról, Az első árulót. Vagy Matteo Rovere Az első királya történelmi film a Római Birodalom születéséről. Én még nem tudom pontosan, hogy legközelebb merrefelé veszem az irányt. Szeretnék valamikor egy tudományos-fantasztikus filmet készíteni.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. november 21-i számában jelent meg, most újraközöljünk teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk