Orbán Viktor: "Az ország nem biztos, hogy tudja, hogy mi a jó neki"

  • Váradi Júlia
  • 2019. november 29.

Narancs30

Május 8., este 8.30. Lendvay utca. A zsebemben a Medián exit poll előrejelzése: a Fideszé alig több mint 7 százalék. Vajon mit szól majd ehhez a mindig oly magabiztos elnök?

Sokakat érdekel, milyen az, amikor Orbán Viktor veszít. (No, nem önkormányzati voksoláson, hanem országgyűlési választáson – hiszen 2006 után nem fordult vele ilyen elő.) Amikor karnyújtásnyira van tőle a miniszterelnöki szék, sőt rekordot állíthat be: 31 évesen ő lehetett volna minden idők legifjabb kormányfője.

Huszonöt évvel ezelőtt hatalmasat zakózott a Fidesz, ami komoly traumát okozott a párt elnökének. Az egyre népszerűtlenebb Antall- és Boross-kormányok idején évekig az ellenzékben lévő Fiatal Demokraták Szövetségét mérték a legnépszerűbb pártnak a közvélemény-kutatók. Ezek alapján 1993-ban Orbán biztos lehetett abban, hogy ő lesz a következő miniszterelnök. Ám egy évvel később az 1990-ben még csak 10,8 százalékot szerző, Horn Gyula által vezetett MSZP egy erősen populista kampánnyal mindenkit lesepert és 33 százalékkal nyert. Orbánék 7 százalékot kaptak és 20 képviselői helyett szereztek, ami alig tizede volt a szocialisták képviselőcsoportjának. Sőt a Fidesz korábbi szövetségese, az SZDSZ a választások után kiegyezett Hornnal és beléptek a kormányba, így a baloldali-liberális tömbnek kétharmada lett a parlamentben. Mindez felgyorsította a Fidesz jobbra tolódását.

Öt évvel ezelőtt bukkant rá az internet népe egy 1994-es felvételre, amelyen Orbán egy interjúban beszél erről a vereségről. Kevesen tudják, hogy ez az interjú a Magyar Narancshoz kötődik, ugyanis a riporter, Váradi Júlia lapunknak adta le az anyagot, illetve nálunk mesélte el, milyen volt találkozni a magába zuhant Orbánnal.

A Narancs 30 éves születésnapján felidézzük a 25 évvel ezelőtti esetet, és újra közzé tesszük az interjút.

Deutsch fejben számol, Orbán papíron

Deutsch fejben számol, Orbán papíron

Fotó: E. Várkonyi Péter / MTI


Jó néhányan álldogálnak a szép foier-ban, súgnak, búgnak, találgatnak, de azt azért senki sem gondolja, hogy a 7-et is éppen csak egy kicsit fogják fölülmúlni. A lépcsőfeljáratot ismerős pózban (ilyet még az „öreg” Fehér Házban láttam a régebbi „átkosban”) kidüllesztett mellkasú lépcsőnálló védelmezi. „Ide nem lehet felmenni, kérem.” Próbálom magyarázni, hogy ettől és ettől a sajtóorgánumtól vagyok, és nem kérek mást, mint egy rövid interjút, hisz úgy tudom, ez itt a második szabad magyar választás. Jó lenne tudni, mit gondolnak azok, akik számítottak a választópolgáraik támogatására. Jó lenne hallani, hogy csalódott-e a pártelnök, vagy reálpolitikusként már pontosan tudta, hogy mire számítson. Jó lenne… Mindegy. Nem lehet. De akkor kitől kell engedélyt kérni? „Az illetékestől”, mondja a testes. És ő?... „Majd jön.” Nem akarom részletezni. Egy kedvesebb és főleg gyengédebb, legalábbis nőiesebb külsejű illetékes (még jó, merthogy nő), felírja a nevem negyediknek egy oszlopba. Közben azon kacarászom, hogy végre felkerültem a Fidesz-listára.

Most még el van foglalva az Elnök úr, de majd szólnak, ha mehetünk. Előre figyelmeztetnek azonban, hogy öt percnél többet nem tölthetek az emeleten. Fél óra sem telik el, már indulhatunk is. Fönt még egy kicsit előszobáztatnak, de nem baj, most már a jó isten sem menthet meg bennünket egy Orbán-interjútól. Aztán szólnak, hogy mehetünk. Elöl én, mögöttem az operatőr, merthogy ez filmes interjú lenne. Csakhogy a szobában tök sötét van.

- „Bocs, Viktor, nem tudtam, hogy pihensz, ha akarod, később…”

- „Nem pihenek, tévét nézek.” Hát, szegény, biztos izgatott, hogy mik a választási eredmények – gondolom. Ekkor látom, hogy a képernyőn nem annyira a választási műsorok láthatók, mint inkább a jéghokimeccs.

- Zavarunk? – kérdezem.

- Á, nem, gyertek csak. Tudok én közben nyilatkozni. Egyébként is. Ha akármi történik, én a jéghoki világbajnoki döntőt megnézem. Ha kalapácsok potyognának az égből, akkor is. És a Gól című összefoglalót is meg szoktam nézni vasárnap esténként. Ez, hogy úgy mondjam, a bioritmusom normális működéséhez tartozik.

- Szóval akkor nem zavarodban, vagy netán szégyenedben tereled el figyelmedet a választási eredményekről?

- Én évek óta a finneknek drukkolok. Szerencsétlen finnek. Hihetetlenül jók most már jó pár éve, és egyetlen világversenyen sem tudnak nyerni.

- És vajon miért nem? Nem lehet, hogy hasonlóak a Fideszhez?

- De lehet. Majd most meglátjuk.

Innentől ez a furcsa, némileg avantgárd beszélgetés fordulatot vesz, mert a Fidesz pártelnöke úgy véli, egyetlen közvélemény-kutatással sem kell foglalkozni. Azok félrevezetőek. A Medián meg a Szonda Ipsos által megjósolt, sőt, kimutatott 7 százalék lehetetlen. Az MTI különben is most adott ki egyet 21 százalékról.

- Mennyiről? – kérdezem nem igazán csodálkozás nélkül.

- Na jó, hát azt sem kell elhinni, de az biztos, hogy az egyéni választókerületekben jók leszünk, Pesten is, vidéken is. Az exit pollban semmiképpen nem szabad hinni, abban annyi a hibatényező. Nem lesz itt nagy baj. Különben is a Fidesz, és ezen belül a vezetőség mindent megtett, amit csak lehetett, vagyis ami emberileg elképzelhető. Például a szocialisták nagy győzelmét meg tudtuk akadályozni.

false

 

- Vagyis – kérdem csodálkozva – valóban úgy érzitek, hogy mindent jól csináltatok? Semmit nem tennél, vagy döntenél másképpen, mint ahogyan az megtörtént?

- Egyetlen fontos döntést sem csinálnék vissza – folytatja Orbán Viktor a tévé képernyőjébe bámulva, de egyre magabiztosabban. – Talán a szocialistákkal szemben erőteljesebben kellett volna fogalmaznunk.

- Még annál is, ahogyan fogalmaztatok?

- Igen. És kár, hogy csak ’92 decemberétől működött a „veszélyt jelző készülékünk.” Ha hamarabb ismerjük fel a veszélyt, akkor már hamarabb megüthettük volna azt a hangot, amire szükség lett volna. Persze, mások még kevésbé ismerték fel, úgyhogy hozzájuk képest elég jó állapotban vagyunk. Egyébként is azt gondolom, jó vágányon vagyunk és nem kell ezen változtatni.

- De akkor minek tulajdonítod azt a jelentős visszaesést, ami a Fidesz népszerűségében bekövetkezett?

- Nem kell hinni a jóslatokban, és főleg a közvélemény-kutatókban. Azok mind fejreálltak, és most majd még jobban fejre fognak állni.

- Tehát nem is hiszed el, hogy az elmúlt két évben romlott a Fidesz?

- Azt elhiszem, hogy egy kicsit romlott a megítélésünk, de hát az ország nem biztos, hogy tudja, hogy mi a jó neki.

- Elterjedt, hogy a Fidesz ellenzéki szerepre játszik. Ebből mennyi az igazság?

- Épelméjű ember nem akar ellenzékben politizálni, mert azzal az életéből fontos éveket veszít. Én ezt már kipróbáltam, huszonketted-magammal. Hát elég katasztrofális lelkiállapot… ej, ezt a gólt is kihagyták… na, de ha mégis úgy adódna, elmajszoljuk mi akkor is az ellenzék kenyerét. Szerintem a Fidesz akkor is jó úton van, és ez előbb-utóbb ki fog derülni. Egyébként én nem hiszem, hogy olyan rosszak lesznek az eredményeink.

Orbán Viktort legközelebb jóval éjfél után láthattuk. Nem viselte túl nagy méltósággal a vereséget, de nagy meglepetés sem látszott rajta. A változtatni akarásnak vagy az önkritikának pedig még csak árnyéka sem. Talán a hokimeccs.

A tanulságok

A történethez tartozik, hogy a jelenlegi kormányfő 1994 után hamar levonta a kudarc "tanulságait”. Nem sokkal később az akkor még tanácsadójaként dolgozó Debreczeni Józsefnek mondta el egy interjúban, hogy mit kell tennie egy jobboldali kormányfőnek. Többek között olyan gazdasági elitet kell kialakítani, amelynek a tagjai szorosan kötődnek a miniszterelnökhöz, továbbá hídfőállásokat kell kiépítenie az akadémiai életben, az egyetemeken.

Szintén ekkortájt adott egy interjút Simicska Lajos, a Fidesz akkori pénztárnoka a Népszabadságnak, amelyben azt fejtegette, hogy a jobboldal feladata egy olyan médiabirodalom felépítése, amely a reklámpiacra is kihat.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.