"Nincsenek hazafias érzéseim, mert ők ezt mondják"

Narancs30

Rovatvezetőnk visszaemlékezése arra, hogyan fedezte fel magának a Magyar Narancsot és vice versa.

Gyulai huszonévesként még szegedi egyetemista voltam, amikor 1993 januárjában, lassan 27 évvel ezelőtt, NDK-s írógépemen megírtam, majd megcímeztem, borítékba tettem és postán elküldtem kissé eklektikus, érzelmektől, iróniától és öniróniától – s eegy kis okoskodástól – sem mentes írásomat az egyszerre ismert, mégis ismeretlen Narancsnak. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor láttam: meg is jelent.

Vallomásom reflexió volt a gyulai képviselő-testület akkori ülésén elhangzottakra. Az egyházi kárpótlás révén a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium épületét visszakapta a katolikus egyház, hogy ott újra iskolát indítson. Ez igen bizonytalan helyzetet teremtett az Erkelnek, ami akkortájt természetesen téma volt a gyulai testületi ülésen. Ahol egy az előző rendszerbe besimuló, de 1993-ban már kisgazda képviselő lekommunistázta a középiskolát és a teljes tanári karát. Az akkori MDF-es városvezetés és demokrata fórumos többség egyetértésétől kísérve.

Erre reagáltam közel 27 évvel ezelőtt a Narancsban. (S milyen furcsa, hogy 26 év elteltével szinte semmit nem változott a politikai közbeszéd, akár ma is íródhatott volna ez a publicisztika.) Aztán hosszú szünet következett a Narancs és köztem. 2000 óta írok valamelyes rendszeresen a lapba, 2018-ban a Kis-Magyarország rovatszerkesztője lettem, s lassan a négyszáz felé bandukolnak az itt megjelent hosszabb, rövidebb írásaim. De ez volt az első, a Confessio és önkritika, 1993. január 21-én, az V. évfolyam 3. számában:

Vitapartnereimtől, ellenfeleimtől, ellenségeimtől annyi kritikát kaptam – most tudom, utólag: jogosan –, hogy kénytelen vagyok, de jobb meggyőződésem is ezt diktálja, vallomást tenni és önkritikát gyakorolni. Mely alátámasztja, igazolja, minden pontjában és megjegyzésében bevallja a rám mondottakat. Valójában mit is vágtak a fejemhez? Még ismeretlenül is? Rögtön az első percben? A vita első felében? Mit kiabáltak közbe? Mit mondtak már félig elmenőben, és mit a hátam mögött? Azaz, mik is volnának azok a vádpontok, amelyek igazságát készséggel elismerem? Itt következnek:

false

„Zsidó voltam és vagyok, cigány voltam és vagyok, kommunista voltam és vagyok, kozmopolita voltam és vagyok, nemzetgyalázó voltam és vagyok, szellemileg híg voltam és vagyok, buzi voltam és vagyok, ateista voltam, vagyok és leszek. Kabátokat lopkodtam, fiatal, szűz lányok legfőbb erényét tiportam meg, de Sade márkit tanítómesteremnek tartom.

A magyar népet, nyelvet, irodalmat soha semmibe sem vettem. Ezektől a nevekről: Kármán, Kazinczy, Krúdy, Kosztolányi, Arany, Márai, József Attila és Jókai Mór, mint megvetett ócskaságokról beszéltem, beszélek ma is. A valóságtól teljes mértékben elszakadtam. Nem vagyok magyar, mert nem tartozom azok közé, akik mindezeket állítják rólam, nincsenek hazafias érzéseim,

mert ők ezt mondják.

A piros-fehér-zöld számomra fakó egyszínűség, Himnuszunk olcsó lötty. Történelmünk, melyet különben még felszínesen is csak alig ismerek, darvadozó legendárium, sírva vigadó öklendezés. Nyelvünk értelme és akusztikája számomra valamilyen furcsa halandzsa. Senki nem tudja velem megértetni – még az a szabadkai Kosztolányi sem –, hogy a magyar nyelvben vannak szép szavak.

Sőt, tíz legszebb? Láng?, gyöngy?, anya?, ősz?, szűz?, kard?, csók, vér?, szív?, sír? – ugyan kérem! Vagy amit valaki más mondott: esthajnal?, csillag?. Őszintén, nem értem, miről beszélnek.
Ugyanígy nem értettem meg a rendszerváltás lényegét, fogalmam nincs az ő küldetéstudatuk mibenlétéről. A szót sem értem: küldetés? Honnét hová? Külön törekszem, ha egyáltalán írok e lapokon, hogy írásom elvont legyen. Érhetetlen, nem hétköznapi, fel nem fogható. Szeretném zavarba hozni az olvasót, higgye magát butának, nehéz felfogásúnak. Holott az írással van a baj, annak nincs semerre sem iránya.

Megtaláltam az első számú közellenséget. A helyzet pikantériája, éppen magamban. De sebaj! Kutyaharapást szőrivel! Vigye el az ördög! Egye meg a kánya! De vállalok mindent. Mondjanak rám bármit – higgyék meg, nem önfeláldozásból, nem magam sanyargatására, nem önnön megalkuvásból – vállalom. Mindent. Önként és dalolva.

„Éljen a Nyugtalan Erőtlenség!”

false

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.