Gyulai huszonévesként még szegedi egyetemista voltam, amikor 1993 januárjában, lassan 27 évvel ezelőtt, NDK-s írógépemen megírtam, majd megcímeztem, borítékba tettem és postán elküldtem kissé eklektikus, érzelmektől, iróniától és öniróniától – s eegy kis okoskodástól – sem mentes írásomat az egyszerre ismert, mégis ismeretlen Narancsnak. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor láttam: meg is jelent.
Vallomásom reflexió volt a gyulai képviselő-testület akkori ülésén elhangzottakra. Az egyházi kárpótlás révén a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium épületét visszakapta a katolikus egyház, hogy ott újra iskolát indítson. Ez igen bizonytalan helyzetet teremtett az Erkelnek, ami akkortájt természetesen téma volt a gyulai testületi ülésen. Ahol egy az előző rendszerbe besimuló, de 1993-ban már kisgazda képviselő lekommunistázta a középiskolát és a teljes tanári karát. Az akkori MDF-es városvezetés és demokrata fórumos többség egyetértésétől kísérve.
Erre reagáltam közel 27 évvel ezelőtt a Narancsban. (S milyen furcsa, hogy 26 év elteltével szinte semmit nem változott a politikai közbeszéd, akár ma is íródhatott volna ez a publicisztika.) Aztán hosszú szünet következett a Narancs és köztem. 2000 óta írok valamelyes rendszeresen a lapba, 2018-ban a Kis-Magyarország rovatszerkesztője lettem, s lassan a négyszáz felé bandukolnak az itt megjelent hosszabb, rövidebb írásaim. De ez volt az első, a Confessio és önkritika, 1993. január 21-én, az V. évfolyam 3. számában:
Vitapartnereimtől, ellenfeleimtől, ellenségeimtől annyi kritikát kaptam – most tudom, utólag: jogosan –, hogy kénytelen vagyok, de jobb meggyőződésem is ezt diktálja, vallomást tenni és önkritikát gyakorolni. Mely alátámasztja, igazolja, minden pontjában és megjegyzésében bevallja a rám mondottakat. Valójában mit is vágtak a fejemhez? Még ismeretlenül is? Rögtön az első percben? A vita első felében? Mit kiabáltak közbe? Mit mondtak már félig elmenőben, és mit a hátam mögött? Azaz, mik is volnának azok a vádpontok, amelyek igazságát készséggel elismerem? Itt következnek:
| ||
„Zsidó voltam és vagyok, cigány voltam és vagyok, kommunista voltam és vagyok, kozmopolita voltam és vagyok, nemzetgyalázó voltam és vagyok, szellemileg híg voltam és vagyok, buzi voltam és vagyok, ateista voltam, vagyok és leszek. Kabátokat lopkodtam, fiatal, szűz lányok legfőbb erényét tiportam meg, de Sade márkit tanítómesteremnek tartom.
A magyar népet, nyelvet, irodalmat soha semmibe sem vettem. Ezektől a nevekről: Kármán, Kazinczy, Krúdy, Kosztolányi, Arany, Márai, József Attila és Jókai Mór, mint megvetett ócskaságokról beszéltem, beszélek ma is. A valóságtól teljes mértékben elszakadtam. Nem vagyok magyar, mert nem tartozom azok közé, akik mindezeket állítják rólam, nincsenek hazafias érzéseim,
mert ők ezt mondják.
A piros-fehér-zöld számomra fakó egyszínűség, Himnuszunk olcsó lötty. Történelmünk, melyet különben még felszínesen is csak alig ismerek, darvadozó legendárium, sírva vigadó öklendezés. Nyelvünk értelme és akusztikája számomra valamilyen furcsa halandzsa. Senki nem tudja velem megértetni – még az a szabadkai Kosztolányi sem –, hogy a magyar nyelvben vannak szép szavak.
Sőt, tíz legszebb? Láng?, gyöngy?, anya?, ősz?, szűz?, kard?, csók, vér?, szív?, sír? – ugyan kérem! Vagy amit valaki más mondott: esthajnal?, csillag?. Őszintén, nem értem, miről beszélnek.
Ugyanígy nem értettem meg a rendszerváltás lényegét, fogalmam nincs az ő küldetéstudatuk mibenlétéről. A szót sem értem: küldetés? Honnét hová? Külön törekszem, ha egyáltalán írok e lapokon, hogy írásom elvont legyen. Érhetetlen, nem hétköznapi, fel nem fogható. Szeretném zavarba hozni az olvasót, higgye magát butának, nehéz felfogásúnak. Holott az írással van a baj, annak nincs semerre sem iránya.
Megtaláltam az első számú közellenséget. A helyzet pikantériája, éppen magamban. De sebaj! Kutyaharapást szőrivel! Vigye el az ördög! Egye meg a kánya! De vállalok mindent. Mondjanak rám bármit – higgyék meg, nem önfeláldozásból, nem magam sanyargatására, nem önnön megalkuvásból – vállalom. Mindent. Önként és dalolva.
„Éljen a Nyugtalan Erőtlenség!”
| ||
