Október eleje óta új relikviával büszkélkedhet a Margitsziget – helyreállították Urmánczy Nándor néhai státuszférfi emlékpadját, melyet még 1942 októberében (figyelem: daliás kor!) emelt az Erdélyi Férfiak Egyesülete, majd 1946-ban, az átkozott emlékű koalíciós időkben jól elbontotta a barbár, mind jobban bolsevizálódó rezsim. Pedig Urmánczy kifejezetten szeretett itt ülni, már ezért is megérdemelte volna e saját posztumusz padot – és most felejtsük el, hányan ábrándoznak arról, hogy kedvenc kiskocsmájukban majd bronz dombormű emlékezteti az utókort: ez ama hely, ahol esténként a pohár alján már felcsillanni látszott a szebb magyar jövő.
Ám a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesület (lám, ilyen is van) felkarolta az ülőalkalmatosság nemes ügyét, és láss csodát, az emlékpadot már Kövér László védnökségével avatták – sőt, ez alkalomból felszólalt Tarlós István főpolgármester és Németh Szilárd is (két rezsicsökkentési öninterpelláció között).
Hogy ki volt Urmánczy Nándor?
Higgyék el, e szempontból szinte lényegtelen – s ebben egyetérthet a laikus honpolgár és a hellyel-közzel a korszak történetével foglalkozó szaktörténész. Életrajzi adatai megtalálhatók a megfelelő helyeken, a sarokpontok ismerősek: erdélyi politikus, I. világháború előtti/alatti képviselői karrier (jórészt a közjogi ellenzék színeiben), 1919-ben alapítója a Székely Nemzeti Tanácsnak, egy ideig kormánybiztos – Trianon után pedig élete hátralévő részét és fékezhetetlen agyvelejét a revízió áldozatos munkájának szentelte. Ennek fontos állomása volt a Védő Ligák Szövetségének megalapítása, amelynek pályázatára válaszul megszületett a Magyar Hiszekegy Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna tollából. Remek ötlet volt ezen felül az ereklyés országzászló felállítása a Szabadság téren, ahol ráadásul a négy elemből (úgymint: Észak, Dél, Kelet, Nyugat) álló, a tér négy sarkába elhelyezett irredenta szoborcsoport közepén helyezkedett el a műtárgy, valahol egy mostani rózsaágyás helyén. Nem volt ez egy közönséges lobogó!
| ||
Az országzászló talapzatába ugyanis összegyűjtötték az ország (mármint nem a csonka, béta verzió, hanem az eredeti, buci alakú) valamennyi földjét. Vármegyék, községek, megszállott (elcsatolt) törvényhatóságok, nevezetesebb történelmi helyek is beleadtak némi matériát, és a világháború külföldön fekvő magyar katonai temetőinek sírjairól is hoztak bele rögöket. Az ereklyetartó zárókövére pedig felvésték: „Tudd meg oh ember, e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz.”
Az Ereklyés Országzászló Nagybizottsága megszervezte az országzászló őrszolgálatát, majd 1930 májusától kezdődően minden vasárnap és nagyobb ünnepeken rendszeres, zenés őrségváltást tartottak. Felállítása után magától értetődő módon a téren rendezték a Trianon ellen szervezett társadalmi tiltakozó gyűléseket is. A jó példa természetesen követőkre talált: az első vidéki országzászlót 1931-ben állították fel, majd öt év alatt további 240-et, elvégre minden magára valamit is adó település épített ilyet a revíziós eszme életben tartására.
Az emlékmű szimbolikája sem volt akármilyen: az ereklyés országzászló főhomlokzata (mert ilyen is volt neki) a Honvéd utcára nézett. Ezen díszelgett az Árpád-, az Anjou- és a Corvin-család címere, no meg a magyar nagycímer. Egyik („A”) oldalán hősünk, Urmánczy Nándor, a Területvédő Liga elnöke, a gomba módra szaporodó országzászlók felállításának kezdeményezője kedvenc jelmondata, egy Mussolini-idézet állt: „I trattati di pace non sono eterni.” – azaz „A békeszerződések nem örökké valók.” (Csak azért írtuk ide az eredetit, hátha valakinek ezt is kedve lesz meccsen szavalni – ha egyszer ráunna az „atuttiavanti”-ra.) Emellett még ott díszelgett lord Rothermere Daily Mail-beli cikkének címe is: Hungary’s Place in the Sun („Magyarország helye a nap alatt”). A másik („B”) oldalának felirata: „Jövő nagyságunk alapjait múltunk nagyjai rakták le.” A harmadik („C”) oldalon a már emlegetett Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegyének utolsó versszaka volt olvasható. A korántsem holmi Mórickák által elképzelt ősmagyar stílusú virágdíszből nyúlt ki egy húsz méter magas zászlórúd. Ez egy szerény, mintegy méteres nagyságú, aranyozott, esküre emelkedő kézben végződött, melyhez Horthy Miklós keze szolgált modellként. A rúd alját, ki más, egy turulmadár őrizte.
Korántsem ok és cél nélkül részletezzük mindezt: ha egyszer országunk nagyjai mégsem elégednének meg az emlékpaddal, és az Urmánczy-életművet teljes valójában, esztétikumának teljében szeretnék feltámasztani, akkor egy deka se maradjon ki belőle! A tamáskodóknak, kukacoskodóknak, nemzetünk gyökerén élősködő rágcsálóknak pedig üzennénk: egyáltalán nem arról van szó, hogy a jelenlegi rezsim most már a névmutatók és lábjegyzetek eldugottabb pontjairól válogatna magának példaképeket – mindegy, csak kellő mértékben anakronisztikus és retrográd legyen jelszóval.
Jobban közelíti a valóságot, hogy az emlékezetpolitika mai harcosainak elméje így van összerakva. Szedjék bár össze akárhogy is gondolataikat, de mindig csak az „Édeserdélyittvagyunk”, meg a „Tiszapartjáncsoszognakarácok” jön ki belőle – úgy is, mint korszerű, európai gondolat (plusz rezsicsökkentés & Mussolini).
Ha már itt tartunk, a már említett Németh Szilárd (többek között Budapest kulturális és turisztikai tanácsnoka, Csepel polgármestere, rezsicsökkentési kormánybiztos) gyújtó hangú padavató beszédében joggal hívta fel arra a figyelmet: aki a múltban Urmánczy Nándort és tevékenységét támadja, az ma a nemzeti integráció és a Kárpát-haza (vö. Szálasi?) gondolatával száll szembe. Igaza van: egyiknek sincs semmi értelme.
