| ||
Talán nem is tudja ifj. Hegedűs Lóránt (gyakorló lelkész és elkötelezett jobbikos), mekkora követ dobott és milyen messzire, amikor még tavaly november 3-án Horthy-szobrot avatott a Szabadság téri református templom előterében – a szokásos biodíszletek, hagyományőrző ultrareakciósok, wannabe csendőrök, a HVIM és Gyöngyösi „zsidólistás” Márton aktív részvételével.
Az ellene nagy nehezen megindított fegyelmi eljárás hivatalvesztéssel fenyegeti a derék lelkészt – ezt korábban még az illetékes (a Budapest-Északi Református Egyházmegye kebelébe tartozó) bírók igyekeztek meggátolni azzal, hogy sorra visszaadták a megbízatásukat, elfogultságra hivatkozva. Az egyházmegye elnöksége utólag is megvédte őket – ezek szerint a bírók egyáltalán nem a Jobbiktól és az országban, úgy tűnik, rettenetes hatalommal bíró kurucinfótól félve adták vissza a megbízatást, hanem azért, mert a lelkészi bírók jól ismerik a lelkészeket, hiszen hivatásukból adódóan rendszeresen találkoznak (meg hát kis falu ez a Budapest: szegről-végről mind ismerjük egymást).
Miután egy bátor egyházmegyei jogtanácsos (a Hegedűs Lóránt ellen indítványt tevő Horváth György – interjúnk vele lapunk január 9-i számában lesz olvasható!) tiltakozásul lemondott, s okát a nyilvánosság elé tárta, mindjárt akadt olyan egyházi bíró, aki lefolytathatja az eljárást – természetesen szigorúan formai okok miatt. Hiszen tartalmi kifogást ugyan ki is emelhet a Horthy Miklós-kultusz legújabb kori felélesztése és hivatalos egyházi keretek közötti celebrálása miatt (s e tekintetben Hegedűs nincs is egyedül: avatott már Horthy-emléktáblát Bölcskei Gusztáv püspök is 2012 májusában): a vád ezért abban merült ki, hogy ifj. Hegedűs egyházi ingatlanban tartott pártrendezvényt.
Azóta sajnos az Index egy cikkéből kiderült, hogy röviddel karácsony előtt kormányzó pártunk ájtatosságipari-önképzőköri frakciója és pszeudokoalíciós partnere, a KDNP tartott választmányi ülést a Ráday utcai református kollégium istentisztelet megtartására is használt nagytermében, Orbán Viktor és Semjén Zsolt kitüntető részvételével (jó, jó, tudjuk: ez azért mégsem templom; de majdnem!).
Ilyen esetben a református egyház illetékes bírósága nagyjából három dolgot tehet.
Először is tudomásul veheti azt, amit a laikusok, felekezeten kívüliek, sőt talán a hívők egy jó része már tényként kezel: a református egyház (a nagy „történelmi” egyházak között sem egyedüliként) oly mértékben elköteleződött a politikai térfél jobboldali és még annál is jobboldalibb szereplői felé, hogy ezen már semmilyen egyházjogi eljárás vagy fegyelmi sem segíthet. Hagyja tehát az egész eljárást a fenébe, sőt még meg is veregeti Hegedűs Lóránt konok buksiját – a hívők pedig levonják a tanulságokat, vérmérsékletük és politikai-világnézeti preferenciáik szerint.
Dönthetnek persze úgy is, hogy minden zavaró körülményt zárójelbe téve továbbviszik a Hegedűs elleni eljárást, aminek nyilván szankció lesz a vége.
S végtére dönthet úgy az egyház és a bírósága, hogy amennyire csak lehet, a továbbiakban távol tartja magát a politikától, különösen annak a centrális erőtérben jól pozicionált, kormányon lévő képviselőitől, s a továbbiakban nem csak holt szobrokat, de élő miniszterelnököket sem enged saját felekezeti tereinek közelébe. Utóbbi lehetőség sajnos pusztán naiv kívánalom – s ezt mind a magyarországi egyházak történetileg is jól feltárt szerepe, a különböző színezetű hatalmakhoz való kényszeres dörgölőzésük, mind a jelen, költségvetési juttatásokban is materializálódó realitásai mondatják velünk.
S ekkor még csak a formai kifogásoknál tartunk – eddig ugyanis egy nyikkot sem hallottunk a dolog érdemi, tartalmi részéről, azaz arról, miért is érdemelné ki a néhai kormányzó (és mondjuk ki nyíltan: leginkább a nevével összekötött korszak), hogy pont egy templom előterében emlékezzenek meg róla. Vajon a Horthy-éra „páratlan” sikerei, a szakadatlan anyagi és lelki „fejlődés” és utóbb a csodás országgyarapodás tenné? Vagy nem tetszenek emlékezni, miként végződött a rémmese, s hogyan rohant azután teljes erővel a falba a rezsim (ám előbb még halálba küldve saját polgárainak százezreit), s mi maradt a nyomában (romok, hullahegyek, megnyomorítottak milliói). S jut eszünkbe, nevezett rendszer notabilitásai között is előkelő helyet foglaltak el a felsőházban is állandó hellyel megkínált református vezetők, akik jobb esetben egy szót sem szóltak például a jogfosztó, antiszemita törvényhozás ellen, rosszabb esetben még helyeselték, sőt sürgették is azt, mint az egészen a deportálásokig megszállott rasszistaként viselkedő Ravasz László, a napjainkig kultikus tiszteletben részesített püspök (lásd erről Ungváry Krisztián lapunkban közölt publicisztikáját). Attól tartunk, ezzel a szégyenteljes epizóddal még mindig nem nézett szembe az egyház (Ravasz még a háború és a holokauszt után is mereven elzárkózott a bocsánatkéréstől – igaz, ő a Horthy-korról is lesújtó véleménnyel volt); persze, akadtak református értelmiségiek, akik ezt megtették, mint például a napjainkban nem túl divatos Bibó István (nem mellesleg Ravasz veje). Ehhez jön még egy részben kényszerű, részben önként vállalt kollaborációval eltöltött negyvenvalahány év, és előttünk áll az a helyzet, amikor a múlthoz való viszony legalábbis őszintétlen, és sokszor irracionális nosztalgiával fertőzött.
Pedig, ha szabad outsiderként tanácsot adnunk, akad olyan higiéniai elv, ami alapján elindulhatnának: nem igényelne nagy erőfeszítést az érvényesítése, és nem is kellene hozzá kellemetlen önreflexióba, esetleg következetlen belső tisztogatásba bonyolódniuk. A református egyház szakrális lakberendezési szokásai, tudjuk, változhatnak, talán bejátszik egy kis feng shui, de azért különös lenne, ha lassan fél évezreddel a szentek szobrainak kihajítása után a néhai kormányzó szobrai foglalnák el a kálomista templomokat (ahogy az a Szabadság téri intézmény előterében már megtörtént).
