„A kormányfő felesége nemcsak a darabot, hanem a partit is élvezte, egy bárszéken ülve énekelt és tapsolt a zenekar slágereire” – írta 2013 májusában a Bors Pataky Attila musicaljének bemutatójáról tudósítva. Sőt, Lévai Anikó azt mondta a riporternek, hogy „imádja” az Eddát. „Hirtelen még a kedvenc számomat sem tudnám megmondani, mert minden dalukat szeretem” – fűzte hozzá.
Nos, e tizenegy évvel ezelőtti megnyilatkozást mérföldkőnek is tekinthetnénk. Azon az úton, amelyet olyan újabb mérföldkövek szegélyeznek, mint Csepregi Éva mosolyalbuma Szijjártó Péterrel, legújabban pedig a köztársasági elnök köszöntője Győzike 50. születésnapján. Ezen epizódok nemcsak a kormányközeli erők ízlésnek és stílusának a manifesztumai, de annak az állami szerepvállalásnak a mozzanatai is, amely a plebejus népszórakoztatást különösen magas polcra helyezi, és amelyet egyébként az elmúlt tíz évben kiosztott állami kitüntetések sora is bizonyít.
Nehéz megállapítani, hogy e törekvések mögött – a közoktatás leépítéséhez hasonló – népbutítási szándék áll-e, vagy csupán a jó ízlés hiánya.
Ám az bizonyos, hogy a közpénzből rendezett mindenféle böllér- és pálinkafesztiválok ingyenes színpadi produkciói számos olyan előadót eltartanak, akik valós piaci körülmények között nem tudnának érvényesülni. Ha összehasonlítjuk a népünnepélyek fellépőit azokkal, akik fizetős koncerteken aratnak sikert, két, teljesen eltérő névsort lehetne összeállítani.
Az előbbieknek elemi érdekük a szívélyes viszony a kormánypárttal, az utóbbiaknak viszont muszáj a legkorszerűbb és leghatékonyabb promóciós eszközöket alkalmazniuk. A „kormányközeli” sztárok elsősorban a hagyományos médiumokban jelennek meg, a tévében, a rádióban vagy a nyomtatott bulvársajtóban; azoknak, akik csak ezekből tájékozódnak, valóban fogalmuk sem lehet az olyan hazai előadókról, akik sportcsarnokokat, stadionokat töltenek meg – pénzért.
De ennél is szomorúbb, hogy a „kormányközeli”, „legendásnak” nevezett zenészeknek nemcsak, hogy szintén fogalmuk sincs, hogy kik az új közönségkedvencek, de mintha büszkék is volnának erre. A 30-50 évvel ezelőtti sztárok és hangszeres kísérők jelentős része a munkásmozgalom agresszív (és jobbára önjelölt) veteránjaira meg a Kádár-kor élcsapatára, a munkásőrökre kezd emlékeztetni, akik dicső múltjuk és önnön nagyszerűségük harsogása mellett, állami kitüntetéseiket villogtatva sajnálták le az elfajzott ifjúságot.
Csakhogy a 70-es évek hivatalos hőseivel ellentétben a popszakma ezen képviselői nem érik be a plecsnikkel és észosztással, többre vágynak. A hétvégén arról írt a Telex, hogy „a Póka Egon Művészeti Akadémián (!) valósul meg a Miskolci Egyetemmel közösen életre hívott kortárs könnyűzenész akkreditált BA-képzés”. Tehát nem elég az országos ismertség, az állami elismerés, ők egyetemi katedrára vágynak – pédául a Póka Egon Művészeti Akadémián, ha már a Zeneakadémián nem osztanak nekik lapot. De az egyetemi akkreditáció jelzi azt is:
a hatalomnak is az az érdeke, hogy kedvenc muzsikusait olyan magasságokba emelje, ahol addig sosem jártak, és ahol egyébként nem is lenne semmi keresnivalójuk.
Legalábbis azokban az országokban, ahol nemcsak annyit várnak el az egyetemi oktatóktól, hogy hallgatóik agyába belevéssék: az rendeli a zenét, aki fizet.
