A Balogh Gábor egykori öttusázó, jelenlegi miniszterelnökségi sporttanácsadó vezette Magyar Diáksport Szövetség ennyi uniós támogatáshoz jutott a magyar államon keresztül „új testnevelési stratégia gyártására”. A hírt először közlő index.hu szerint a Testnevelési Egyetem teljes évi költségvetésének közel kétszereséről van szó. A stratégiaírók mindenesetre nem sokat variálnak: a pénzből eddig 100 milliót költöttek el egyebek mellett új telefonokra, szerverekre, meg hét (7!) KIA Ceed személyautóra. Az már természetesen szóra sem érdemes, hogy a Miniszterelnökségen csaknem havi bruttó 750 ezerért ügyködő Balogh a szerződése szerint éppenséggel stratégiaírással is foglalkozhatna.
| ||
Az index rákérdezett, hogy mire is kell a zsé, hát például „egy komplex, három nagy összetevőt tartalmazó program megvalósítására”, „szakmódszertani fejlesztésekre, az országosan egységes fizikai állapot mérési-értékelési rendszer kialakítására, és a diáksport önkéntes mozgalom fejlesztésére a komplex iskolai testmozgásprogramok szervezésében”, nyilván ennyiből is vágja mindenki, koszos 2,2 milliárdért a hülyének is megéri ez.
Orbán második kormányzásának kezdete óta nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök, izé, „víziójában” Magyarország egy baszott nagy edzőtábor, ahol természetesen ő az ország (sőt a nemzet!) menedzsere. E folyamat egyik állomása lenne az ún. mindennapos testnevelés programja, amire majd most 2,2 milliárdból valami tanulmányféleséget íratnak. (Ami meg a pénz sorsát illeti, arra már most mérget vehetünk, hogy a végén messze nem a hét új személyautó lesz a legnagyobb kiadási tétel.) A miniszterelnöki látomás így valósággá („valósággá”) válik, amely, és ezt magától Orbántól tudjuk, velük, vele van.
A valóság azonban egyelőre nem akar Orbán kijelentéséről tudomást venni, és a csúnyábbik orcáját mutatja: a felmenő rendszerben bevezetett mindennapos testnevelés biztosítása megfelelő infrastruktúra (elegendő tornaterem, oktató) híján eleddig megoldhatatlan feladat elé állított iskolát és szülőt egyaránt. Általános gyakorlat például, hogy az iskolák elfogadják a máshonnan (iskolán kívüli sportolásról, edzésről) hozott igazolást is. Ennek érdekében a szülők vagy a zsebükbe nyúlnak, és ha a zene-, nyelv- stb. különórák mellett eddig nem jutott energia (és pénz) külön sportra, akkor most kénytelenek áldozni rá; vagy kamuigazolásokat íratnak, és széles körű tapasztalataink szerint az utóbbi a gyakoribb. Azt egyébként, hogy ezen igazolások eredetét vagy valóságtartalmát különösebben nem firtatja majd senki, többnyire az iskolák is – hogy valamiképpen enyhítsenek ezen a kétségbeejtőn képtelen helyzeten – érzékeltetik a tanácstalan nebulókkal. A megnövekedett óraszám (hogy már a kicsiknél is lassan a napi öt tanóra számít „könnyű” napnak), a folyosón vagy a reggel fél vagy háromnegyed hétkor kezdett tesióra már csak a bónusz.
De lássuk végre a jót is! Hiszen mindezek jelentősége a magyar jellem építésében aligha vitatható: az abszurd elfogadása itt, Kelet-Európában mindig is a túlélés záloga volt. Innen nézve pedig elképzelni sem tudunk életszerűbb fölkészítő gyakorlatot a Nemzeti Együttműködés Rendszerében való létezésre, mint azt, ahogyan a szép, új oktatási rendszer nyílt és tudatos csalásra kényszeríti a gyerekeinket.
