Cenzúrázták Esterházyt! A Kossuth rádióból kicenzúrázták egy mondatát. S ez az egy mondat épp arra biztatta hallgatóit, hogy menjenek a Nemzeti Színházba, amíg lehet, mert hamarosan majd nem lehet (mint azt tudja mindenki, akit érint).
A történet jó (példányszámnövesztő) okkal kicsinyt hatásvadász elővezetése (az ÉS facebook oldalán jelent meg a skandalumról beszámoló Esterházy-cikk néhány mondata, amire lecsapott a teljes online sajtó, ím, mi is), szóval e hatásos antré sokkal nagyobb nyomorúságot takar, mint ami elsőre feltűnik, s még annál is rettenetesebbet, amit az áldozat/szerző vizionál, amikor a Kádár-kort emlegeti. „Merthogy hirtelen 86-ban vagyunk (mert akkor már reflektálhattam a 81-es barbárságra)?” „De nem akarok most se 81-ben, se 86-ban élni. Már egyszer éltem akkor, egyszer elég volt. A Nemzeti Együttműködés Rendszere mint kádármaszat; így nem akarnék nemzetegyüttműködni.”
Ám hogy e fekélyt a nemzet együttműködő testén alaposon fel tudjuk vakarni, bizonyos dolgokkal nem árt tisztában lennünk. Elsőül azzal, hogy lehet-e szerkeszteni, adott esetben húzni Esterházyt, aki ugyebár az, aki, a magyar irodalom egyik élő csúcsa. Nyilván lehet, emlegetett cikkében erre maga is utal, miszerint illene vele legalábbis megbeszélni a dolgot, bár ebben az esetben – rosszat sejtvén – nem engedett volna. Ennek a rossz sejtésnek még lesz jelentősége a végén.
Az MTVA villámgyorsan érkező (tán beijedtek) bocsánatkérésében a szerkesztőre tolja a komplett balhét, de annyival ki is segíti a nyomorultat, hogy odavet valami mentségfélét. Hogy azért húzta ki az inkriminált mondatot, mert nem konkrét előadásról szólt, hanem a nagy író csak úgy belesóhajtotta volna az éterbe, mint a Monty Python az örök élet titkát, hogy tessenek járni a Nemzetibe (tessenek sokat sétálni továbbá…). Tetszik, nem tetszik, ez lehet egy szerkesztői szempont. Persze nem ma, a Nemzeti Színház esetében – az is elég szomorú mellesleg, hogy ma már szinte egyetlen színházat sem lehetne mondani, amelynek az esetében egy ilyen mondat ne érne fel egy politikai röpirattal.
Itt ugyanakkor a helyzet napnál is világosabb, a rádiónál valaki méltóztatott jó előre bészarni, hogy mit fognak szólni a Nemzeti kaserolásához. Nem magánszorgalmú, hanem megfélemlített kutyákról van tehát szó, s ebben a hazában szerte egyébként, nem csupán a királyi rádiónál.
Tehát piszkosul téved Esterházy Péter, amikor ezt a holmit a kései kádárizmus gyötrődéseihez hasonlítja. Ez ugyanis a rügybe boruló ötvenes évek, a magyar narancs, az alföldi gyapottermesztés időszaka, amikor hirtelen máshogy kell csinálni a szakmákat. Amikor a szerkesztőnek nem kell egyeztetni a változtatásokat a szerzővel, hanem ki kell vágni a hatalomnak esetleg nem tetsző részeket, amikor krumpli helyett gyapottal vagy ananásszal kell bevetni a földeket, mert ha nem, akkor bajod lesz, elvisz a fekete autó, ilyenek – ez a korai Rákosi-éra, s ha így megy tovább, csak izmosodni fog. Látjuk mi még a fénykorát élő vezetőt is. Most a törekvővel van dolgunk.
Viszont a Nemzeti Színház – egészen biztos, hogy ilyennek álmodta Széchenyi – mára a hamisság, a hazudozás, a hatalmi és csinovnyiki arrogancia legfőbb szimbóluma lett (mellesleg annak is indult, csak e mostani disznóságok árnyékában hajlamosak vagyunk megfeledkezni a geneziséről). A fölülről lefelé gravitáló excrementum modellje, ami nem hagy tisztán semmit és senkit, nem véd meg tőle művészi rang, nem véd meg tőle semminő ártatlanság. És ezen már nem csodálkozik senki, nem újság senkinek sem. Ilyen a Magyar Televízió is, meg annyi minden más is ebben a szerencsétlen országban. S szerfelett ilyen a Magyar Rádió, nem fél órája, nem egy hete.
Épp ezért érti a fene, hogy Esterházy Péter mire számított, amikor odaszegődött.
