Mi a baj ezzel az esküvővel?

  • narancsblog
  • 2013. szeptember 7.

Narancsblog

Csak a bulvárlapokat érdekelné, ha ez egy rendes, finom kis lagzi volna. De nem az, mert bűzlik a korrupciótól. És ezzel már nem a magánszférát ostromoljuk: a korrupció közügy.

Mindenkinek jár egy rendes esküvő, naná, hogy Orbán Ráhelnek is járna egy. Rendes templom, normális anyakönyvvezető, finom vacsora, jó zenekar, nagy buli, vad tánc hajnalig. Persze nem mindenki engedhet meg ma Magyarországon egy (több)milliós költségvetésű lagzit, de azzal természetesen semmi baj nincs, ha a magyar kormányfő lánya magánvagyonból ünnepel – akkorát, amekkorát akar, és úgy, ahogy tud.

Vak hangot sem szólt volna senki, ha így történt volna. De Orbán Viktor előbb szépen keresztbe tett a lányának, és az esküvőt elkezdte PR-célokra fordítani – pontosan úgy, ahogy korábban a családjával tette ezt a Facebookon. Jé, és most pont a Blikkben! De tulajdonképpen még ezzel sem lett volna semmi gond. Ízlés dolga, és ettől még nem tartanánk ott, hogy Deutsch Tamás klaviatúrának esik, mert úgy felment benne a pumpa: „Mi lenne, ha a magukat demokratának és/vagy liberálisnak gondoló sajtómunkások nem basztatnák a politikusok családtagjait és/vagy magukat a politikusokat esküvő, születésnap, temetés, keresztelő miatt? El a gusztustalan kezeket Orbán Ráhel esküvőjéről!” – írta a jelentős kortárs tweetszerző.

Az igazság viszont az, hogy csak a bulvárlapokat érdekelné a sztori, ha ez egy rendes, finom kis lagzi volna. De nem az, mert bűzlik a korrupciótól. És ezzel már nem a magánszférát ostromoljuk, hiszen a korrupció közügy. Minket éppúgy érint, mint az olvasókat, és mindenki mást, aki érintkezik az országgal – politikai hovatartozástól függetlenül (igaz, vagyoni helyzettől erősen függően).

Egyrészt Tiborczék már az elejétől bűzlöttek: szépen kaszáltak a botrányos földbérleti pályázaton, aztán nagyon úgy tűnik, hogy más területén, engedély nélkül, lazán kivágtak egy kisebb erdőt úgy, hogy a máskor annyira aktív rendőrség fél évig a füle botját sem mozdította (és aztán is csak akkor lépett valamit, amikor már nem tehette meg, hogy ne lépjen). Orbán Ráhel leendő férje pedig a Nemzetileg Irányított és Túlárazott Közbeszerzések királyának, Simicska Lajos Közgépének a csecsét szopja évek óta.

És mindez semmi ahhoz képest, ami ezen a héten történt.

A lagzi helyszínéül szolgáló tanya kátyús útját egy állami cég váratlanul javítani kezdte, de pofozgatták a Margit körúti aszfaltot, sőt állítólag kifestették a templomi esküvő helyszínéül szolgáló épület koszos, összefirkált falait is, hogy Orbán–Tiborczéknak ne kelljen szégyenkezniük a vendégek előtt.

Miközben az egész ország szégyene az, ami itt történt. Az esküvő előtti események ugyanis pontosan azt mutatják meg, hogy mitől is olyan hely ez az ország, ahol élünk. Már legalábbis azoknak, akik nem tudnak ilyen-olyan helyekre letelefonálni, vagy nincs pozícióban egy ismerősük sem; és akiktől nem félnek, akik nem sumákolnak nagy tételben, vagy akinek nincsen tisztességesen szerzett komolyabb vagyona: azaz a lakosság minimum 90 százalékának. Akik közül sokaknak kell kátyús utakon nap mint nap zötykölődni, noha elvileg már tíz éve felújították azt a pályázati milliókból (csak hát kevés betont használtak hozzá, hiszen akkor mit tudtak volna ellopni a beruházók-kivitelezők, hogy visszacsorgassanak!?), meg akik hiába várják a gyorsvonatot, mert az mindig késik; akikkel a közegészségügyi ellátás során úgy beszélnek, mint az állatokkal; és mindazok, akiknek még ennyi se jut, mert – az egyebek mellett épp a korrupciótól felhízott – magas adók miatt csak feketén löknek oda valamit; akiknek még ez a nyomorult SZTK se jár. A látszat ellenére valójában róluk is szól Orbán Ráhel esküvője, azokról, akik vele ellentétben nem tartoznak a kiválasztottak közé. Akiknek nem jár a kátyúzás. Azokról az átlagemberekről, akik egy szétlopott, alig-alig működő országban igyekszenek fennmaradni, és nem akarnak (vagy nem tudnak) bejutni az orbáni, szebb és komfortosabb valóságba.

Meg persze arról is szól a sztori, hogy ha a papa ma bármihez is hozzáér, ott elkezd ömleni a szar, és csak folyik, folyik le hömpölyögve az utcán, s betemet mindent. Arról, hogy Orbán Viktor ma már a kukát sem tudja úgy kivinni, hogy útközben le ne kelljen fizetnie valakit a hallgatásért, vagy a mosolyáért, róla szól, aki már annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy észre se veszi, hogyan mocskolja be legnagyobb lányát – épp az esküvője napján.

Épp csak ennyi a baj ezzel a lagzival, nem több és nem kevesebb. Ezért van belőle ügy, ezért van felháborodás, és ezért nem felejti el az, aki legalább egyszer már hallott róla.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.