Mindenkinek jár egy rendes esküvő, naná, hogy Orbán Ráhelnek is járna egy. Rendes templom, normális anyakönyvvezető, finom vacsora, jó zenekar, nagy buli, vad tánc hajnalig. Persze nem mindenki engedhet meg ma Magyarországon egy (több)milliós költségvetésű lagzit, de azzal természetesen semmi baj nincs, ha a magyar kormányfő lánya magánvagyonból ünnepel – akkorát, amekkorát akar, és úgy, ahogy tud.
Vak hangot sem szólt volna senki, ha így történt volna. De Orbán Viktor előbb szépen keresztbe tett a lányának, és az esküvőt elkezdte PR-célokra fordítani – pontosan úgy, ahogy korábban a családjával tette ezt a Facebookon. Jé, és most pont a Blikkben! De tulajdonképpen még ezzel sem lett volna semmi gond. Ízlés dolga, és ettől még nem tartanánk ott, hogy Deutsch Tamás klaviatúrának esik, mert úgy felment benne a pumpa: „Mi lenne, ha a magukat demokratának és/vagy liberálisnak gondoló sajtómunkások nem basztatnák a politikusok családtagjait és/vagy magukat a politikusokat esküvő, születésnap, temetés, keresztelő miatt? El a gusztustalan kezeket Orbán Ráhel esküvőjéről!” – írta a jelentős kortárs tweetszerző.
Az igazság viszont az, hogy csak a bulvárlapokat érdekelné a sztori, ha ez egy rendes, finom kis lagzi volna. De nem az, mert bűzlik a korrupciótól. És ezzel már nem a magánszférát ostromoljuk, hiszen a korrupció közügy. Minket éppúgy érint, mint az olvasókat, és mindenki mást, aki érintkezik az országgal – politikai hovatartozástól függetlenül (igaz, vagyoni helyzettől erősen függően).
Egyrészt Tiborczék már az elejétől bűzlöttek: szépen kaszáltak a botrányos földbérleti pályázaton, aztán nagyon úgy tűnik, hogy más területén, engedély nélkül, lazán kivágtak egy kisebb erdőt úgy, hogy a máskor annyira aktív rendőrség fél évig a füle botját sem mozdította (és aztán is csak akkor lépett valamit, amikor már nem tehette meg, hogy ne lépjen). Orbán Ráhel leendő férje pedig a Nemzetileg Irányított és Túlárazott Közbeszerzések királyának, Simicska Lajos Közgépének a csecsét szopja évek óta.
És mindez semmi ahhoz képest, ami ezen a héten történt.
A lagzi helyszínéül szolgáló tanya kátyús útját egy állami cég váratlanul javítani kezdte, de pofozgatták a Margit körúti aszfaltot, sőt állítólag kifestették a templomi esküvő helyszínéül szolgáló épület koszos, összefirkált falait is, hogy Orbán–Tiborczéknak ne kelljen szégyenkezniük a vendégek előtt.
Miközben az egész ország szégyene az, ami itt történt. Az esküvő előtti események ugyanis pontosan azt mutatják meg, hogy mitől is olyan hely ez az ország, ahol élünk. Már legalábbis azoknak, akik nem tudnak ilyen-olyan helyekre letelefonálni, vagy nincs pozícióban egy ismerősük sem; és akiktől nem félnek, akik nem sumákolnak nagy tételben, vagy akinek nincsen tisztességesen szerzett komolyabb vagyona: azaz a lakosság minimum 90 százalékának. Akik közül sokaknak kell kátyús utakon nap mint nap zötykölődni, noha elvileg már tíz éve felújították azt a pályázati milliókból (csak hát kevés betont használtak hozzá, hiszen akkor mit tudtak volna ellopni a beruházók-kivitelezők, hogy visszacsorgassanak!?), meg akik hiába várják a gyorsvonatot, mert az mindig késik; akikkel a közegészségügyi ellátás során úgy beszélnek, mint az állatokkal; és mindazok, akiknek még ennyi se jut, mert – az egyebek mellett épp a korrupciótól felhízott – magas adók miatt csak feketén löknek oda valamit; akiknek még ez a nyomorult SZTK se jár. A látszat ellenére valójában róluk is szól Orbán Ráhel esküvője, azokról, akik vele ellentétben nem tartoznak a kiválasztottak közé. Akiknek nem jár a kátyúzás. Azokról az átlagemberekről, akik egy szétlopott, alig-alig működő országban igyekszenek fennmaradni, és nem akarnak (vagy nem tudnak) bejutni az orbáni, szebb és komfortosabb valóságba.
Meg persze arról is szól a sztori, hogy ha a papa ma bármihez is hozzáér, ott elkezd ömleni a szar, és csak folyik, folyik le hömpölyögve az utcán, s betemet mindent. Arról, hogy Orbán Viktor ma már a kukát sem tudja úgy kivinni, hogy útközben le ne kelljen fizetnie valakit a hallgatásért, vagy a mosolyáért, róla szól, aki már annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy észre se veszi, hogyan mocskolja be legnagyobb lányát – épp az esküvője napján.
Épp csak ennyi a baj ezzel a lagzival, nem több és nem kevesebb. Ezért van belőle ügy, ezért van felháborodás, és ezért nem felejti el az, aki legalább egyszer már hallott róla.
