Nem a rabszolgatörvény, Orbán ellen tüntettek

  • narancs.hu
  • 2019. január 6.

Narancsblog

Talán Orbán és Kövér is emlékszik, hogy mit mondott a rendszerváltás hajnalán Grósz Károly, és mi jött utána.

Tavasszal a választás után megtelt a Kossuth tér, ám nagyon meg kell erőltetnünk az emlékezetünket, ha fel akarjuk idézni, hogy mi történt azon a tavaszi napon. (Új választást követeltek.) De ugyanez mondható el az összes olyan megmozdulásról, ami az Orbán-rezsim nyolc és fél éve alatt történt.
Emlékszünk szimbólumokra (kockás ing) és szlogenekre („Nem tetszik a rendszer”), az is megvan, hogyan vált a világító mobiltelefon erősebbé megannyi transzparensnél. A leginkább mégis arra emlékszünk, hogy ezeknek a megmozdulásoknak semmiféle következménye nem volt – a netadó visszavonását ne tekintsük már annak. Vagyis volt, konkrétan az, hogy Orbánékat még gátlástalanabbá tette, hiszen amit tüntetések címen láthattak, nem volt egyéb, mint jó szándékú, ám amatőr szónokok fellépései, önjelölt megmondó emberek egotripjei, az egymás torkát átharapó ellenzék szomorú húzásai.
A résztvevők számát tekintve sem a karácsony előtti, sem a mostani tüntetések nem értek fel ezekhez a korábbiakhoz, sőt azt is mondhatjuk, hogy a tegnapi beszédeknél jóval erősebbek is elhangzottak az elmúlt nyolc évben, mégis

biztosak lehetünk abban, hogy másképp mentek haza tegnap a résztvevők, mint tavasszal.

„Csoda történik velünk. Az oszd meg és uralkodj trükköt magyar demokratákkal már nem lehet elsütni. Egység van szakszervezetek, civilek, pártok és szabadságot szerető magyarok között” – mondta szónoklatában Karácsony Gergely, és nem mondhatjuk, hogy túlzásba esett volna. Valóban csoda történt, hiszen most először vált valósággá az, amit már több mint nyolc éve szeretne hallani az ország nagyobbik fele: hogy csak egységben lehet véget vetni Orbán uralkodásának, egyúttal annak a hazugságáradatnak, manipulációnak és népbutításnak, amit a nemzeti együttműködés rendszere hozott, és amit sem vitával, sem érvekkel nem lehet legyőzni.
2018 áprilisa óta – a gyalázatos választási rendszernek is köszönhetően – Orbánék a csúcson érezhetik magukat, egy olyan csúcson, ahonnan nincs lefelé vezető út, talán épp ezért más a mostani tüntetések hangneme. Akik a hideg, a hóesés ellenére is kimentek, sokkal elszántabbak, és végre – a finnyás elődöktől eltérően – egy emberként mondják ki, hogy mit akarnak.

Nem csak a rabszolgatörvény eltörlését.

Azt persze nem mondhatjuk, hogy a tegnapi tüntetés miatt máris inogni látszik a „trónus”, ahogy azt sem lehet megjósolni, hogy a többször is kinyilváníttatott „Orbán csak az erőből ért” mondás, konkrétan meddig is ér. Azt sem lehet előre látni, hogy mit ért a közönség és mit értenek a szakszervezetek általános sztrájk alatt, feltehetően egészen mást, mint amit a jelenleg hatályos törvények lehetővé tesznek.
Egyvalami mégis biztosnak látszik. Orbánék erre nem voltak fölkészülve, és úgy tűnik, kifogytak a válaszokból. Mindennél többet mond tehetetlenségükől, hogy tegnap csak a két papagájt, Hollikot és Hidvéghit eresztették a sajtóra azzal, hogy Pityuka okos madár, vagyis Soros és Soros és Soros, aztán meg Kövér László mondott épületes beszédet építőkről meg rombolókról,

Budapesttől 265 kilométerre, Lentiben.

Persze, gondolhatják azt a Fideszben, hogy csak a rajongótáborral kell kommunikálni, amikor pedig úgy látják, jöhet a mozgósítás, ám úgy tűnik, elfeledkeznének arról, hogy az efféle cinikus megnyilvánulásoknak következményei lehetnek. Talán Orbán és Kövér is emlékszik, hogy mit mondott a rendszerváltás hajnalán az egykori MSZMP-főtitkár, Grósz Károly. Hát ezt: „A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Ha (…) megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”.
És talán arra is emlékeznek a hatalom mostani birtokosai, hogy e nyilvánvaló provokáció után lendült meg visszafordíthatatlanul a rendszerváltás szekere.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.