Az EP-választás finisében ideje leszögeznünk: ez a kampány eddig a színtiszta debilitásról szólt. Nem kivétel ez alól a demokratikus-baloldali ellenzék sem, csak az ő esetükben már megszokhattuk a nyugodt tempójú önsorsrontást. A baromságzuhatag gerjesztésében azonban honunk centrális erőtere, vezető kormánypártunk járt élen, s mindenekelőtt a legfőbb államférfi: jelenlegi és leendő miniszterelnökünk (ez is lenne a dolga, az élenjárás, ugye). Aki azt hitte, hogy a rezsicsökkentési hisztéria hirtelen elcsitulása valamiféle józanodás jele, annak súlyosan csalódnia kellett.
A kampány két fideszes csodafegyvere a pálinka és az akác: e látszólag eltérő témájú, tárgyú és súlyú problémát (akácügyben a kormány saját árnyképével vív halálos küzdelmet, pálinkaügyben pedig a józan ésszel) remekül kapcsolta egybe az „autentikus” magyar nóta hungarikummá nyilvánítása – természetesen együtt az akáccal, az akácmézzel és a csak ittasan járható akácos úttal.
Orbán Viktor miniszterelnök ma reggeli útmutatása – melyet jó szokása szerint a Kossuth rádió 180 perc című műsorában ejtett meg, itt lehet meghallgatni – azonban néhány meghökkentő fordulattal színesítette az eddigi kampányüzeneteket, utalva arra, hogy vezető kormánypártunk hallgat az idők szavára, de legalábbis a futóbolondok és a kocsmai „szakértők” őrjöngésére.
| ||
Abban talán még nincs is semmi különös, hogy szerinte olyan embereket kell Brüsszelbe küldeni, akik a „magyar embereket” segítik és nem a „magyarok ellenfelei”. Ez primer szinten pusztán értelmetlen, második nekifutásra pedig remekül desiffrírozható, ha a „magyar embereket” helyettesítjük Orbán Viktor barátaival, párttársaival és üzletfeleivel.
Amikor azt mondja, hogy megoldjuk (a szokott magas színvonalú jogalkotói eszközökkel), hogy továbbra is otthon lehessen főzni pálinkát (habár „ezek” abba is bele fognak kötni), s közben gátlástalanul vigyorog, akkor csak kifejezi annak a szociológiailag jól körüljárható csoportnak a mentalitását, amelynek tagjai az EU pénzén élnek, de annak normáiba beleszarnak, és még szembe is röhögik Brüsszelt. „Aki nem vállalja a vitát, az balek” – ezt vessük össze jobbkeze és trónörököse, Lázár kancellár magvas „gondolataival”: aki nem boldogul az életben, annak az élete annyit is ér. Az, hogy Orbán szavai szerint a bürokrácia csökkentését, az adócsökkentést meg a kis- és középvállalkozások terheinek csökkentését szeretné képviselni az Európa Tanácsban, csak újabb jele a végtelen cinizmusnak: erről talán tudnának nyilatkozni hazánk (a kontinensen párját ritkítóan) értelmetlen bürokráciával agyonnyomott, többségében ezernyi adóval sanyargatott magánszemélyei és vállalkozói.
Orbán kötelességének érezte azt is, hogy reagáljon a strasbourgi bíróság minapi, a tényleges életfogytiglani büntetés magyar szabályozását elparentáló ítéletére: ebben szerinte az országnak nincs további teendője, már ami a jogi szabályozást illeti (ez természetesen nem így van). A miniszterelnökünk ezen a drámai ponton „teljesen váratlanul” átvette a Jobbik témakészletét, gondolván: a most már első számú riválisnak, leszalámizandó célpontnak tekintett szélsőjobboldali párt úgyis el van foglalva saját Stirlitze, Kovács Béla részben népszínművi, de azért riasztó távlatokat mutató „lebukásával”.
Az EU momentán tiltja a halálbüntetést, pedig Orbán szerint ez is megérne egy misét – ami a maga képzavaros formájában remek felütés! De gondolatait tovább is fonja, s magabiztosan (habár a tényeknek fittyet hányva, és az ezzel kapcsolatos vitákról tudomást sem véve) jelenti ki: a halálbüntetésnek igenis visszatartó ereje van. Hogy miben, azt persze nem árulja el, de lelki szemeink előtt szinte megjelennek a szabadságharcunk sikeres megvívásának tiszteletére rendezett pálinka- és akácfesztiválok, ahol a rendezvény csúcspontján, a már emelkedett hangulatú közönség épülésére fellógatnak néhány gyilkost és külföldi kémet a frissen avatott hungarikum ágaira.
A halálbüntetés-téma eme egészen alpári hangú elővezetése azonban csak a bemelegítés volt. Miniszterelnökünk ugyanis a három feles után történelmi igazságot osztó és Európa térképét átrajzoló kocsmai asztaltársaságok jó szokását követve nagystílűen felvázolta a szerinte most megszülető új Ukrajna természetesen általunk (mármint a hirtelen ismét miénknek érzett EU által) előírandó föderális berendezkedését – tényleg csak az hiányzott, hogy elővegye a piros plajbászt és javításokat eszközöljön a gimnáziumi földrajzi atlaszon. Ne felejtsük el: igenis van Európában egy olyan nagyhatalom, amely éppen újrarajzolja Európa térképét, és az exszovjet államok tekintetében vígan folytatja a korábban is „jól bevált” (s mindig vérfürdőbe torkolló) darabolást, felosztást és annexiót, s amely időről időre fegyveres erővel szól bele szomszédjai belügyeibe: ez pedig újdonsült barátunk és szövetségesünk, Oroszország. Tudjuk, a múlt században volt már arra precedens, hogy egy baráti és szövetséges nagyhatalom (néha több!) zsebéből előbújva tevőlegesen (akár manu militare) kérdőjelezhettük meg szomszédjaink szuverenitását. Nem csak a történelmi múlt mondatja velünk: a mostani déjà vu hangulatú kalandorpolitika (melyet az sem ment, ha tudjuk róla: merő blöff) legfeljebb szenvedést zúdíthat azokra a trianoni magyarokra, akikre a kormánypropaganda teli szájjal hivatkozni szokott.
