Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a Lajos és a többiek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
Azért kerültünk ily lírai hangulatba, mert Simicska Lajos rohamléptekkel közeledik a nyilvánosság rivaldafénye felé, és ha egyelőre még nem is láttuk az RTL Klub híradójában nyilatkozni, az biztos, hogy véget ért az elhallgatás – fontos költői eszköz! – egyeduralma a Simicska daliás alakját megéneklő művekben. Érzünk némi nosztalgiát.
| ||
A nemzeti nagytőkésnek sokáig a nevét se merte kimondani senki a kormánypártban, Simicska nem nyilatkozott és nem mutatkozott. Emlékezzünk vissza: nemcsak az volt szenzáció, amikor 13 év után először közöltünk új fotót róla, de azt is mindenki megdöbbenéssel fogadta, hogy Orbán Viktor 2013 nyarán ki merte mondani – ha nem is Simicska, de – a Közgép nevét.
Erre elszelel egy vékony kis év, és hova jutunk? Az hagyján, hogy a csapból is ő folyik, az ellenzéki médiákokról már nem is beszélve, de elkezdődött a Simicska-spotting: a szívének oly kedves szigligeti rejtekében, családja körében is lencsevégre kapták, de még bevásárlás közben sem hagyják békén. Ami viszont ennél is durvább: kormánypárti politikusok veszik a szájukra nevét, és nem mindegyik csak utalgatva, mint a kekeckedő Kövér László a Heti Válaszban, hanem rendesen, vezetéknév, keresztnév. Esetleg Simicska úr – ahogy Seszták miniszternek volt képe emlegetni legutóbb a Figyelőben.
Ennél is hajmeresztőbb, hogy ellepték a sajtót azok a pletykák, amelyeket „Simicskához közel álló” források, sőt magukat a baráti körébe soroló alakok terjesztenek. Kiszivárognak az ő szent magánéletének, Orbán Viktorhoz fűződő bensőséges barátságának kulcsmondatai, de az is, hogy mit beszélt telefonon Habony Árpáddal.
| ||
És innen kezdődik az irodalom, hiszen az Orbán és Simicska közti háborúskodás eposzi ábrázolása, amelyben a haladó magyar sajtó az utóbbi hetekben igencsak jeleskedik, nos, e hősi énekek, bár kétségkívül valós eseményeken alapulnak, azért sokszor csúsznak át fikcióba. És ez alighanem csak újabb teher Lajosunk vállán, hiszen – Fodor Gábor visszaemlékezése szerint – neki már kollégistaként „az volt az elve, hogy nem szabad szépirodalmat olvasni, nem kell koncertekre vagy moziba járni, és minden időt a szakkönyveknek kell szentelni”.
De van remény, hogy véleménye megváltozott! Hiszen ma éppen L. Simon László költő és államtitkár dicsekedett el, milyen jót beszélgettek Simicskával. Hogy miről? „Sok mindenről. Kultúráról, gazdaságról. Magántermészetű dolgokról.” L. Simon, aki amúgy aggódik Simicska magánéletéért, és siet leszögezi, hogy a világért nem ártana neki, állítása szerint nem emlékszik, miről beszélgettek konkrétan – költői homály –, de a Közgép-vezér „jó benyomást tett rá”. Amiből mi arra következtetünk, hogy most már talán nem verné ki senki kezéből a verseskötetet. És ennek örülünk.
Mert mi sem lenne kedvesebb szívünknek, mint Simicska Lajos belépése az irodalmi hősök világába. Egy jó közbeszerzési operett! Politikai krimi a szigligeti strandon! Tenderelési regény!
| ||
Végül azonban, és mielőtt nagyon belelkesednénk, hallgassunk meg egy erős ellenvéleményt a múltból. Darvasi László – minő költői összecsengés! – véletlenül éppen Szigligeten vetette papírra gondolatait Simicska Lajos irodalmi alapanyagként való felhasználásáról, mégpedig 1999-ben, amikor hősünk még csak árnyéka volt mai önmagának, minden értelemben. Így szólt naplójában az író:
„Írja a Népszabadság, hogy olyan központi jelentőségű figura, mint Simicska Lajos úr volt, mármint hogy egy hónaljszagú kollégiumból hogyan jutott üzletbe, státusba, hatalomba, magától értetődő téma lenne irodalom és film számára, aztán, sajnos, mégsem az. Elmondom a véleményemet, tisztelt kolléga, miért is nem. Ha az ember akaratán kívül beutalót kap ebbe a szépséges és drága, taknyos és búvalbaszott világvégi állatkertbe, majd pedig idővel a kezébe nyomnak egy pennát és hátsó felen billentik, hogy na, eredj ábrázolni, marha, akkor itten, ebben az állatkertben tehát nem az apróhad dühös rágcsálói okán horgad föl rettentő kíváncsiság, hanem azon lények miatt, kik az apróhadat fölfalják végül, meg magát a pennás embert is fölfalják, szerelembe és depresszióba taszítják, továbbá van kíváncsiság amiatt, hogy mi a roppant isten történt a rendszerváltás után a női testtel, és mi nem történt meg a férfitesttel, és hogy a lélek, a mondat és egyebek.
De hogy Simicskából új nagy magyar regényt írni, hát azt már nem. Merthogy ezek igazából, mármint az utóbbi tíz év honi közéleti történései, műfaji értelemben, jobb, rosszabb, izgalmasabb vagy unalmasabb publicisztikák tolakodó sorozatát jelentik, melyekben körülbelül annyi az epikai elem, mint férfitagban a fehérje a tizedik örömkiáltás után.”
