A rejtélyes Babi – Drakula első felesége

  • Saly Noémi
  • 2014. június 20.

Narancsszem

„Kis híján Drakula unokája lettem.” Így hódított Lugosi Béla Magyarországon: baloldali és egyéb hevületek az 1910-es években.

Az utóbbi időben tucatnyi monográfia jelent meg Lugosiról, de a neves színész első házasságáról kevés adatot közölnek. Ezt az űrt próbálom kissé betölteni, első kézből, lévén hogy kis híján Drakula unokája lettem: anyai nagyanyám, Szmik Ilona (családi becenevén Babi) volt Lugosi Béla (blogunk bálványa – a szerk.) első felesége. Családunkról és rövid házasságukról mesélek.

Dédapám, Szmik Lajos a Felvidékről származott, apja bányamérnök volt, a maga korában olyan jelentős geológiai szakíró, hogy még egy ásványt is elneveztek róla, ez a szmikit. Tanácsosként vonult nyugalomba. Négy fia és két lánya volt. Lajos Selmecen végezte iskoláit, majd jogot tanult, s szép karriert futott be: sikeres ügyvéd, az Első Hazai Takarékpénztár „főügyésze” (ma azt mondanánk: vezető jogtanácsosa) lett. Fiatalon megözvegyült, ezután 1881-ben feleségül vette dédanyámat, Voigt Ilonát, Voigt Ede hajósi főjegyző legidősebb lányát. Házasságukból, legnagyobb bánatukra, tizenhét évig nem született gyermek. Dédanyám az akkori időben példátlanul és veszélyesen „vén fejjel”, harminchét esztendősen szülte egyetlen lányát 1898. június 24-én, a budai Vízivárosban.

Nagymama gyermekkora boldogságban, nagy kényeztetésben, felső középosztályi jómódban telt. A vári elemibe, majd a Baár-Madas Gimnáziumba járt, de 16 éves korában otthagyta az iskolát, „nagylány volt, inkább bálozni akart”. A család egyáltalán nem örült, amikor 1917-ben a kérők hosszú sorában felbukkant Lugosi Béla, a Nemzeti Színház ifjú − vagy már nem is olyan ifjú, 35 éves − sztárja, de dédapám nem akadályozta meg, hogy imádott leánya szíve választottjához menjen feleségül.

false

1917 júniusában összeházasodtak, s dédapa Batthyány utca 1. szám alatti − akkor még csak kétemeletes − házában laktak. Jött a forradalom. Mint oly sok fiatal értelmiségit, Bélát is elkapta a baloldali hév: a színészdirektórium elnöke lett. A polgári hagyományú Szmik család élesen ellenezte kommunista tevékenységét, többször hallottam nagymamától a verdiktet:

− Béla súlyosan kompromittálta magát a kommün alatt…

1919 nyarán végül menekülniük kellett Magyarországról. Embercsempészek segítették őket a határon: nagymamát egy jókötésű parasztember a hátán vitte át a Fertő mocsarán. Dédszüleim csak utólag értesültek szökésükről. Néhány hétig Bécsben maradtak, de látszott: ott nem lesz sokáig maradásuk. Nagyanyám, aki őszintén ragaszkodott idős szüleihez, Németországba sem volt hajlandó továbbmenni Bélával, nemhogy Amerikába. Az első vonattal hazajött. Mérgében, hogy férje nem követte, minden levelet és szinte minden fényképet elégetett: eljegyzési képükön és Béla két portréján kívül semmi emlékünk nem maradt a házasságukról. Szerelmi házasság volt pedig, sőt egy elejtett félmondatból az is sejlik, hogy nagymama Bécsben várandós volt. Gyermekük nem született meg.

Nagyanyám két év után férjhez ment ifjabb Francsek Imre építészmérnökhöz, a Széchenyi fürdő későbbi tervezőjéhez. 1929-ben nagyapám irodája mindkét családfél vagyonát magával sodorva tönkrement, így kapva kapott a lehetőségen, amikor Iránban kínáltak neki mérnöki állást. Egy év után felesége is követte, akkor már három éve özvegy dédanyámmal és két kislányukkal.

Lugosi Béla nem nyugodott bele házasságuk egyoldalú felbontásába: teheráni címüket is kinyomoztatta, hajójegyet küldött, hogy nagymama menjen utána Amerikába. Különös fintora a sorsnak, hogy odakint megismerkedett nagyapám húgával, Francsek Irénkével, aki Takaró Géza református lelkész felesége, az amerikás magyarság közismert, aranyszívű „nagyasszonya” volt. Irénke néni sajnálta a világhírűen is szomorú, morfinista színészt, s rendszeresen beszámolt neki a családi hírekről, sőt nagyanyámat is tájékoztatta Béla hogylétéről. Még 1955-ben, Lugosi halála előtt egy évvel is ezt írta egy levélben:

„Karácsony után Kaliforniába készülünk. (…) Sajnos nékem orvosi tanácsra kell melegebb égöv alá menni. (…) Bélával is fogok találkozni, mert a kaliforniai magyarok is úgy örülnek egymásnak, mint Floridában. Bejelentik rendesen a rádión, ki mikor érkezik és hol fog lakni stb. stb. (…)  Az a fő, hogy Béla meggyógyult, és most újra jó gondviselőt kapott, sőt szerepeket is…”

A gondtalan teheráni életnek 1942-ben tragikus vége szakadt: az olajkutak ellenőrzésére Iránba is bevonult szövetségesek összefogdosták a hadban álló országok állampolgárait. Nagyapa akkoriban vidéki vasútállomások építését irányította.

− Ne menj ki az építkezésre, Imre, ott vannak az oroszok! − figyelmeztették.

− Ki kell adnom a munkások heti bérét… − felelte nagyapa. Soha többé nem látták. Apám találkozott vele a Gulagban − ott ismerkedett meg apósával, enyhén szólva vadregényes körülmények között −, de 1952-ben nagyapát egy állítólag szabaduló transzporttal elvitték a kazahsztáni Szpászk lágeréből, veje védőszárnyai alól. Mindörökre nyoma veszett.

Négy magyar nő családfenntartó nélkül maradt az iszlám országban: dédanyám 81, nagymama 44, a két lány 19 és 17 éves volt. Haza kellett jönniük. Hosszú heteken át tartó kalandos utazásuk emlékét vörös fedelű, svéd menekültútlevelük őrzi. Egy darabig szétszéledve, rokonoknál húzták meg magukat, eladogattak a hazahozott szőnyegekből. Az ostrom alatt bombák és fosztogató katonák szabadították meg őket maradék értékeiktől.

Budapesten már anyám vette át a család irányítását, aki 1944-ben férjhez ment Saly Géza újságíróhoz. Bátyám születését várták, amikor 1945 márciusában apámat is elfogták a szovjetek. Anyám húga szintén még a háború alatt férjhez ment, Kaposvárra költözött, haláláig ott élt a családjával. Négy gyereke született.

Nagymama „háztartásbeli” maradt: először pici bátyámat, aztán a már magatehetetlen dédit kellett gondoznia (ő 89 évesen halt meg, 1950-ben), főzött, mosott, takarított, gyereket nevelt, hogy anyám járhasson dolgozni. Itthonlétét mindig nélkülözhetetlenné tette valami: tízévi rabság után, 1955-ben hazajött a lágerből apám, nagybetegen; egy év múlva megszülettem én; két évre rá papa meghalt. A magyar államtól nagyanyám soha egy vasat nem kapott. Őrizgetek egy undorítóan pökhendi levelet a 60-as évekből, Kádár kabinetirodájától: kegydíjkérelmét „nem áll módjukban” teljesíteni…

Szmik Ilona 93 éves korában, 1991. november 20-án halt meg Budapesten: december 6-án temettük el a Farkasréti temetőben.

Neked ajánljuk