Szóljon egy hatlövetű Eli Wallach, a legjobb gazember lelki üdvéért

  • narancsszem
  • 2014. június 25.

Narancsszem

Tegnap, 98 éves korában elhunyt Eli Wallach, akit a legtöbben talán a Csúf megformálójaként ismernek Sergio Leone westernjéből. Hat nagyszerű alakításával emlékezünk rá.

A Jó, a Rossz és a Csúf
false

„Tudod, barátom, kétféle ember él ezen a világon. Az egyik fegyvereket tölt, a másik sírokat ás. Te ásol.” És a mi Eliunk ásott is szorgalmasan, de előtte az általa megformált Tuco Benedicto Pacífico Juan María Ramírez (ismertebb nevén: Patkány) még átesett néhány bízvást kalandosnak nevezhető fordulaton – hogy mást ne mondjunk, mindjárt a film legelején túléli a saját akasztását. Túléli, mert Tuco, a vadnyugat csúf lókötője mindent túlél, és mindenkinek visszavág – Clint Eastwoodot, a Szöszit még a sivatagon is keresztülrángatja: megérdemelten –, hogy aztán végül őt is elsodorhassa Leone legnagyobb filmjének felülmúlhatatlanul pátoszos zárlatában az arany eksztázisa, aminek számára nincs, mert nem lehet jó vége. De az életét még ott, a temetőben, a fejfák árnyékában, friss és évszázados holttestek társaságában is sikerül megőriznie. Így búcsúztunk el tőle, és így marad meg alighanem az örökkévalóságnak is: mint a legnagyobb győztes a született vesztesek közül.

A Keresztapa 3

false

Három fő színészi fegyvere is van a filmben, s mindhárommal remekül bánik. Az egyik a neve: Don Altobello. Egy ilyen név már félsiker, még Joey Zasánál is jobb ízlelgetni. A másik az elefántcsont nyelű sétabot – az öreg (de nem vén) donnak nemcsak a szeme, de a sétabotja sem áll jól. A harmadik az a doboz szicíliai cannoli, amiről mindenki – még maga a megajándékozott is – tudja, hogy halálos. De Don Altobello átveszi, és vígan dalolva csemegézik belőle. Mondjuk ki végre: mérgezett cannolit olyan jóízűen senki sem tudott enni, mint Eli Wallach. Ahogy pedig a sétapálcájára támaszkodik, az már önmagában döntő bizonyíték lehetne bármelyik maffiaperben.

A hét mesterlövész

false

Tartozunk egy vallomással, bár a Narancsszem kétharmados többsége még meg sem született, de mi az első pillanattól kezdve – megingás nélkül, mindig is – a banditáknak szurkoltunk. A gonosz, koszos, minden aljasságra képes, és persze durva (több mint kétharmados) létszámfölényben lévő, ráadásul mexikói illetőségű banditáknak. Nem is annyira azért, hogy prédálják fel a csóri falut, gyalázzák meg az asszonyokat, öljék halomra a férfiakat, s vágják le a disznókat, dúlják fel a kukoricást, inkább azért, hogy tanítsák már móresre azt a hét nagyképű seggfejet, akik a hatlövetűjüket meg a bicskájukat pörgetve kiszálltak ide a terepre Hollywoodból rendet tenni. De legfőképpen azért szurkoltunk a mexikói banditáknak, mert minden idők legzseniálisabb mozigonosza, filmbanditája, celluloiddesperadója, Eli Wallach vezette őket, a reá oly jellemző feneketlen gonoszsággal a szívében és a tekintetében. Örökké éljen Calvera, a mexikói banditavezér! Mert Eli Wallach is örökké fog!

A vadnyugat hőskora (How The West Was Won)

false

Ez a majd’ egy évszázadot átívelő, monumentális, szuperszélesvásznú vetítésekre tervezett, hosszú, de elég híg vadnyugati tabló már épp belefulladna a százezredik nagytotálba, amikor a film utolsó felvonásában feltűnik végre a törvényen kívüli Charlie Gant, hogy megfenyegesse a talpig becsületes békebírót és családját. Egy pillanat az egész, de még a nap is másként süt le közben Arizonára. A képbe hányavetin besétáló Eli Wallach valami olyasmit hoz ugyanis a filmbe, ami mindeddig tökéletesen hiányzott belőle. Feszültséget? Azt is, de legfőképp húzást, levegőt, dögöt – mindközönségesen stílust, ami itt tényleg maga az ember. Ráadásul még a vadnyugaton sem lehet pénzért hozzájutni.

Kallódó emberek (The Misfits)

false

Mit sem kézenfekvőbb egy nekrológban felhozni, mint valakinek a nagy halálfilmjét, a Kallódó emberek tehát tökéletes ide: mindenki megdöglik vagy lelép az elején vagy a végén, vagy éppenséggel a film előtt vagy után. Vége a vadnyugatnak most már egészen biztosan, helló hatvanas évek, jó reggelt, Vietnam! Egy ambiciózus író (Arthur Miller), egy pályája csúcsán járó rendező, az all american zsánerek királya (John Huston), a valaha volt legnagyobb férfi sztár (Clark Gable), egy erős identitásproblémákkal küzdő idol (Montgomery Clift) és az író messze földön hírhedt csaja (Marilyn Monroe) mennek meghalni ebben a filmben a halott vadnyugatra, halott musztángok közé. Eli Wallach sem akárki (tán ha egy évvel lehetünk A hét mesterlövész után), de ilyen társaságban helytállni akkor sem kis mutatvány. A felesége elvesztésének tébolyával történetbe lépő cowboy megformálásának csendes ereje viszont elsöpört minden kétséget: Eli Wallach nem csupán a csúfak és gonoszak hatékony megformálója, de az elesettek óriása is, igazi színész.

Szellemíró

false

Nincs kis szerep, csak kis színész – a nagy színész kis szerepben is képes nagyot villantani, s hát épp ez történik Roman Polanski tüchtig kis thrillerjében, melyben az időjárásnál csak Eli Wallach feltűnése a vészjóslóbb. Pedig csak annyi történik, hogy áll az időtlenül öreg vénség egy esőverte verandán, és útbaigazítja Ewan McGregort, de ilyen útbaigazítást – pedig Wallach még csak nem is gonoszt, hanem semleges figurát játszik – ellenségeinknek sem kívánunk. Aki ennyire kis szerepben is maradandóra képes, az életveszélyes az olyan súlytalan sztárokra, mint McGregor.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.