Szóljon egy hatlövetű Eli Wallach, a legjobb gazember lelki üdvéért

  • narancsszem
  • 2014. június 25.

Narancsszem

Tegnap, 98 éves korában elhunyt Eli Wallach, akit a legtöbben talán a Csúf megformálójaként ismernek Sergio Leone westernjéből. Hat nagyszerű alakításával emlékezünk rá.

A Jó, a Rossz és a Csúf
false

„Tudod, barátom, kétféle ember él ezen a világon. Az egyik fegyvereket tölt, a másik sírokat ás. Te ásol.” És a mi Eliunk ásott is szorgalmasan, de előtte az általa megformált Tuco Benedicto Pacífico Juan María Ramírez (ismertebb nevén: Patkány) még átesett néhány bízvást kalandosnak nevezhető fordulaton – hogy mást ne mondjunk, mindjárt a film legelején túléli a saját akasztását. Túléli, mert Tuco, a vadnyugat csúf lókötője mindent túlél, és mindenkinek visszavág – Clint Eastwoodot, a Szöszit még a sivatagon is keresztülrángatja: megérdemelten –, hogy aztán végül őt is elsodorhassa Leone legnagyobb filmjének felülmúlhatatlanul pátoszos zárlatában az arany eksztázisa, aminek számára nincs, mert nem lehet jó vége. De az életét még ott, a temetőben, a fejfák árnyékában, friss és évszázados holttestek társaságában is sikerül megőriznie. Így búcsúztunk el tőle, és így marad meg alighanem az örökkévalóságnak is: mint a legnagyobb győztes a született vesztesek közül.

A Keresztapa 3

false

Három fő színészi fegyvere is van a filmben, s mindhárommal remekül bánik. Az egyik a neve: Don Altobello. Egy ilyen név már félsiker, még Joey Zasánál is jobb ízlelgetni. A másik az elefántcsont nyelű sétabot – az öreg (de nem vén) donnak nemcsak a szeme, de a sétabotja sem áll jól. A harmadik az a doboz szicíliai cannoli, amiről mindenki – még maga a megajándékozott is – tudja, hogy halálos. De Don Altobello átveszi, és vígan dalolva csemegézik belőle. Mondjuk ki végre: mérgezett cannolit olyan jóízűen senki sem tudott enni, mint Eli Wallach. Ahogy pedig a sétapálcájára támaszkodik, az már önmagában döntő bizonyíték lehetne bármelyik maffiaperben.

A hét mesterlövész

false

Tartozunk egy vallomással, bár a Narancsszem kétharmados többsége még meg sem született, de mi az első pillanattól kezdve – megingás nélkül, mindig is – a banditáknak szurkoltunk. A gonosz, koszos, minden aljasságra képes, és persze durva (több mint kétharmados) létszámfölényben lévő, ráadásul mexikói illetőségű banditáknak. Nem is annyira azért, hogy prédálják fel a csóri falut, gyalázzák meg az asszonyokat, öljék halomra a férfiakat, s vágják le a disznókat, dúlják fel a kukoricást, inkább azért, hogy tanítsák már móresre azt a hét nagyképű seggfejet, akik a hatlövetűjüket meg a bicskájukat pörgetve kiszálltak ide a terepre Hollywoodból rendet tenni. De legfőképpen azért szurkoltunk a mexikói banditáknak, mert minden idők legzseniálisabb mozigonosza, filmbanditája, celluloiddesperadója, Eli Wallach vezette őket, a reá oly jellemző feneketlen gonoszsággal a szívében és a tekintetében. Örökké éljen Calvera, a mexikói banditavezér! Mert Eli Wallach is örökké fog!

A vadnyugat hőskora (How The West Was Won)

false

Ez a majd’ egy évszázadot átívelő, monumentális, szuperszélesvásznú vetítésekre tervezett, hosszú, de elég híg vadnyugati tabló már épp belefulladna a százezredik nagytotálba, amikor a film utolsó felvonásában feltűnik végre a törvényen kívüli Charlie Gant, hogy megfenyegesse a talpig becsületes békebírót és családját. Egy pillanat az egész, de még a nap is másként süt le közben Arizonára. A képbe hányavetin besétáló Eli Wallach valami olyasmit hoz ugyanis a filmbe, ami mindeddig tökéletesen hiányzott belőle. Feszültséget? Azt is, de legfőképp húzást, levegőt, dögöt – mindközönségesen stílust, ami itt tényleg maga az ember. Ráadásul még a vadnyugaton sem lehet pénzért hozzájutni.

Kallódó emberek (The Misfits)

false

Mit sem kézenfekvőbb egy nekrológban felhozni, mint valakinek a nagy halálfilmjét, a Kallódó emberek tehát tökéletes ide: mindenki megdöglik vagy lelép az elején vagy a végén, vagy éppenséggel a film előtt vagy után. Vége a vadnyugatnak most már egészen biztosan, helló hatvanas évek, jó reggelt, Vietnam! Egy ambiciózus író (Arthur Miller), egy pályája csúcsán járó rendező, az all american zsánerek királya (John Huston), a valaha volt legnagyobb férfi sztár (Clark Gable), egy erős identitásproblémákkal küzdő idol (Montgomery Clift) és az író messze földön hírhedt csaja (Marilyn Monroe) mennek meghalni ebben a filmben a halott vadnyugatra, halott musztángok közé. Eli Wallach sem akárki (tán ha egy évvel lehetünk A hét mesterlövész után), de ilyen társaságban helytállni akkor sem kis mutatvány. A felesége elvesztésének tébolyával történetbe lépő cowboy megformálásának csendes ereje viszont elsöpört minden kétséget: Eli Wallach nem csupán a csúfak és gonoszak hatékony megformálója, de az elesettek óriása is, igazi színész.

Szellemíró

false

Nincs kis szerep, csak kis színész – a nagy színész kis szerepben is képes nagyot villantani, s hát épp ez történik Roman Polanski tüchtig kis thrillerjében, melyben az időjárásnál csak Eli Wallach feltűnése a vészjóslóbb. Pedig csak annyi történik, hogy áll az időtlenül öreg vénség egy esőverte verandán, és útbaigazítja Ewan McGregort, de ilyen útbaigazítást – pedig Wallach még csak nem is gonoszt, hanem semleges figurát játszik – ellenségeinknek sem kívánunk. Aki ennyire kis szerepben is maradandóra képes, az életveszélyes az olyan súlytalan sztárokra, mint McGregor.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.