Szóljon egy hatlövetű Eli Wallach, a legjobb gazember lelki üdvéért

  • narancsszem
  • 2014. június 25.

Narancsszem

Tegnap, 98 éves korában elhunyt Eli Wallach, akit a legtöbben talán a Csúf megformálójaként ismernek Sergio Leone westernjéből. Hat nagyszerű alakításával emlékezünk rá.

A Jó, a Rossz és a Csúf
false

„Tudod, barátom, kétféle ember él ezen a világon. Az egyik fegyvereket tölt, a másik sírokat ás. Te ásol.” És a mi Eliunk ásott is szorgalmasan, de előtte az általa megformált Tuco Benedicto Pacífico Juan María Ramírez (ismertebb nevén: Patkány) még átesett néhány bízvást kalandosnak nevezhető fordulaton – hogy mást ne mondjunk, mindjárt a film legelején túléli a saját akasztását. Túléli, mert Tuco, a vadnyugat csúf lókötője mindent túlél, és mindenkinek visszavág – Clint Eastwoodot, a Szöszit még a sivatagon is keresztülrángatja: megérdemelten –, hogy aztán végül őt is elsodorhassa Leone legnagyobb filmjének felülmúlhatatlanul pátoszos zárlatában az arany eksztázisa, aminek számára nincs, mert nem lehet jó vége. De az életét még ott, a temetőben, a fejfák árnyékában, friss és évszázados holttestek társaságában is sikerül megőriznie. Így búcsúztunk el tőle, és így marad meg alighanem az örökkévalóságnak is: mint a legnagyobb győztes a született vesztesek közül.

A Keresztapa 3

false

Három fő színészi fegyvere is van a filmben, s mindhárommal remekül bánik. Az egyik a neve: Don Altobello. Egy ilyen név már félsiker, még Joey Zasánál is jobb ízlelgetni. A másik az elefántcsont nyelű sétabot – az öreg (de nem vén) donnak nemcsak a szeme, de a sétabotja sem áll jól. A harmadik az a doboz szicíliai cannoli, amiről mindenki – még maga a megajándékozott is – tudja, hogy halálos. De Don Altobello átveszi, és vígan dalolva csemegézik belőle. Mondjuk ki végre: mérgezett cannolit olyan jóízűen senki sem tudott enni, mint Eli Wallach. Ahogy pedig a sétapálcájára támaszkodik, az már önmagában döntő bizonyíték lehetne bármelyik maffiaperben.

A hét mesterlövész

false

Tartozunk egy vallomással, bár a Narancsszem kétharmados többsége még meg sem született, de mi az első pillanattól kezdve – megingás nélkül, mindig is – a banditáknak szurkoltunk. A gonosz, koszos, minden aljasságra képes, és persze durva (több mint kétharmados) létszámfölényben lévő, ráadásul mexikói illetőségű banditáknak. Nem is annyira azért, hogy prédálják fel a csóri falut, gyalázzák meg az asszonyokat, öljék halomra a férfiakat, s vágják le a disznókat, dúlják fel a kukoricást, inkább azért, hogy tanítsák már móresre azt a hét nagyképű seggfejet, akik a hatlövetűjüket meg a bicskájukat pörgetve kiszálltak ide a terepre Hollywoodból rendet tenni. De legfőképpen azért szurkoltunk a mexikói banditáknak, mert minden idők legzseniálisabb mozigonosza, filmbanditája, celluloiddesperadója, Eli Wallach vezette őket, a reá oly jellemző feneketlen gonoszsággal a szívében és a tekintetében. Örökké éljen Calvera, a mexikói banditavezér! Mert Eli Wallach is örökké fog!

A vadnyugat hőskora (How The West Was Won)

false

Ez a majd’ egy évszázadot átívelő, monumentális, szuperszélesvásznú vetítésekre tervezett, hosszú, de elég híg vadnyugati tabló már épp belefulladna a százezredik nagytotálba, amikor a film utolsó felvonásában feltűnik végre a törvényen kívüli Charlie Gant, hogy megfenyegesse a talpig becsületes békebírót és családját. Egy pillanat az egész, de még a nap is másként süt le közben Arizonára. A képbe hányavetin besétáló Eli Wallach valami olyasmit hoz ugyanis a filmbe, ami mindeddig tökéletesen hiányzott belőle. Feszültséget? Azt is, de legfőképp húzást, levegőt, dögöt – mindközönségesen stílust, ami itt tényleg maga az ember. Ráadásul még a vadnyugaton sem lehet pénzért hozzájutni.

Kallódó emberek (The Misfits)

false

Mit sem kézenfekvőbb egy nekrológban felhozni, mint valakinek a nagy halálfilmjét, a Kallódó emberek tehát tökéletes ide: mindenki megdöglik vagy lelép az elején vagy a végén, vagy éppenséggel a film előtt vagy után. Vége a vadnyugatnak most már egészen biztosan, helló hatvanas évek, jó reggelt, Vietnam! Egy ambiciózus író (Arthur Miller), egy pályája csúcsán járó rendező, az all american zsánerek királya (John Huston), a valaha volt legnagyobb férfi sztár (Clark Gable), egy erős identitásproblémákkal küzdő idol (Montgomery Clift) és az író messze földön hírhedt csaja (Marilyn Monroe) mennek meghalni ebben a filmben a halott vadnyugatra, halott musztángok közé. Eli Wallach sem akárki (tán ha egy évvel lehetünk A hét mesterlövész után), de ilyen társaságban helytállni akkor sem kis mutatvány. A felesége elvesztésének tébolyával történetbe lépő cowboy megformálásának csendes ereje viszont elsöpört minden kétséget: Eli Wallach nem csupán a csúfak és gonoszak hatékony megformálója, de az elesettek óriása is, igazi színész.

Szellemíró

false

Nincs kis szerep, csak kis színész – a nagy színész kis szerepben is képes nagyot villantani, s hát épp ez történik Roman Polanski tüchtig kis thrillerjében, melyben az időjárásnál csak Eli Wallach feltűnése a vészjóslóbb. Pedig csak annyi történik, hogy áll az időtlenül öreg vénség egy esőverte verandán, és útbaigazítja Ewan McGregort, de ilyen útbaigazítást – pedig Wallach még csak nem is gonoszt, hanem semleges figurát játszik – ellenségeinknek sem kívánunk. Aki ennyire kis szerepben is maradandóra képes, az életveszélyes az olyan súlytalan sztárokra, mint McGregor.

Figyelmébe ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.