Szóljon egy hatlövetű Eli Wallach, a legjobb gazember lelki üdvéért

Tegnap, 98 éves korában elhunyt Eli Wallach, akit a legtöbben talán a Csúf megformálójaként ismernek Sergio Leone westernjéből. Hat nagyszerű alakításával emlékezünk rá.

A Jó, a Rossz és a Csúf

„Tudod, barátom, kétféle ember él ezen a világon. Az egyik fegyvereket tölt, a másik sírokat ás. Te ásol.” És a mi Eliunk ásott is szorgalmasan, de előtte az általa megformált Tuco Benedicto Pacífico Juan María Ramírez (ismertebb nevén: Patkány) még átesett néhány bízvást kalandosnak nevezhető fordulaton – hogy mást ne mondjunk, mindjárt a film legelején túléli a saját akasztását. Túléli, mert Tuco, a vadnyugat csúf lókötője mindent túlél, és mindenkinek visszavág – Clint Eastwoodot, a Szöszit még a sivatagon is keresztülrángatja: megérdemelten –, hogy aztán végül őt is elsodorhassa Leone legnagyobb filmjének felülmúlhatatlanul pátoszos zárlatában az arany eksztázisa, aminek számára nincs, mert nem lehet jó vége. De az életét még ott, a temetőben, a fejfák árnyékában, friss és évszázados holttestek társaságában is sikerül megőriznie. Így búcsúztunk el tőle, és így marad meg alighanem az örökkévalóságnak is: mint a legnagyobb győztes a született vesztesek közül.

A Keresztapa 3

Három fő színészi fegyvere is van a filmben, s mindhárommal remekül bánik. Az egyik a neve: Don Altobello. Egy ilyen név már félsiker, még Joey Zasánál is jobb ízlelgetni. A másik az elefántcsont nyelű sétabot – az öreg (de nem vén) donnak nemcsak a szeme, de a sétabotja sem áll jól. A harmadik az a doboz szicíliai cannoli, amiről mindenki – még maga a megajándékozott is – tudja, hogy halálos. De Don Altobello átveszi, és vígan dalolva csemegézik belőle. Mondjuk ki végre: mérgezett cannolit olyan jóízűen senki sem tudott enni, mint Eli Wallach. Ahogy pedig a sétapálcájára támaszkodik, az már önmagában döntő bizonyíték lehetne bármelyik maffiaperben.

A hét mesterlövész

Tartozunk egy vallomással, bár a Narancsszem kétharmados többsége még meg sem született, de mi az első pillanattól kezdve – megingás nélkül, mindig is – a banditáknak szurkoltunk. A gonosz, koszos, minden aljasságra képes, és persze durva (több mint kétharmados) létszámfölényben lévő, ráadásul mexikói illetőségű banditáknak. Nem is annyira azért, hogy prédálják fel a csóri falut, gyalázzák meg az asszonyokat, öljék halomra a férfiakat, s vágják le a disznókat, dúlják fel a kukoricást, inkább azért, hogy tanítsák már móresre azt a hét nagyképű seggfejet, akik a hatlövetűjüket meg a bicskájukat pörgetve kiszálltak ide a terepre Hollywoodból rendet tenni. De legfőképpen azért szurkoltunk a mexikói banditáknak, mert minden idők legzseniálisabb mozigonosza, filmbanditája, celluloiddesperadója, Eli Wallach vezette őket, a reá oly jellemző feneketlen gonoszsággal a szívében és a tekintetében. Örökké éljen Calvera, a mexikói banditavezér! Mert Eli Wallach is örökké fog!

A vadnyugat hőskora (How The West Was Won)

Ez a majd’ egy évszázadot átívelő, monumentális, szuperszélesvásznú vetítésekre tervezett, hosszú, de elég híg vadnyugati tabló már épp belefulladna a százezredik nagytotálba, amikor a film utolsó felvonásában feltűnik végre a törvényen kívüli Charlie Gant, hogy megfenyegesse a talpig becsületes békebírót és családját. Egy pillanat az egész, de még a nap is másként süt le közben Arizonára. A képbe hányavetin besétáló Eli Wallach valami olyasmit hoz ugyanis a filmbe, ami mindeddig tökéletesen hiányzott belőle. Feszültséget? Azt is, de legfőképp húzást, levegőt, dögöt – mindközönségesen stílust, ami itt tényleg maga az ember. Ráadásul még a vadnyugaton sem lehet pénzért hozzájutni.

Kallódó emberek (The Misfits)

Mit sem kézenfekvőbb egy nekrológban felhozni, mint valakinek a nagy halálfilmjét, a Kallódó emberek tehát tökéletes ide: mindenki megdöglik vagy lelép az elején vagy a végén, vagy éppenséggel a film előtt vagy után. Vége a vadnyugatnak most már egészen biztosan, helló hatvanas évek, jó reggelt, Vietnam! Egy ambiciózus író (Arthur Miller), egy pályája csúcsán járó rendező, az all american zsánerek királya (John Huston), a valaha volt legnagyobb férfi sztár (Clark Gable), egy erős identitásproblémákkal küzdő idol (Montgomery Clift) és az író messze földön hírhedt csaja (Marilyn Monroe) mennek meghalni ebben a filmben a halott vadnyugatra, halott musztángok közé. Eli Wallach sem akárki (tán ha egy évvel lehetünk A hét mesterlövész után), de ilyen társaságban helytállni akkor sem kis mutatvány. A felesége elvesztésének tébolyával történetbe lépő cowboy megformálásának csendes ereje viszont elsöpört minden kétséget: Eli Wallach nem csupán a csúfak és gonoszak hatékony megformálója, de az elesettek óriása is, igazi színész.

Szellemíró

Nincs kis szerep, csak kis színész – a nagy színész kis szerepben is képes nagyot villantani, s hát épp ez történik Roman Polanski tüchtig kis thrillerjében, melyben az időjárásnál csak Eli Wallach feltűnése a vészjóslóbb. Pedig csak annyi történik, hogy áll az időtlenül öreg vénség egy esőverte verandán, és útbaigazítja Ewan McGregort, de ilyen útbaigazítást – pedig Wallach még csak nem is gonoszt, hanem semleges figurát játszik – ellenségeinknek sem kívánunk. Aki ennyire kis szerepben is maradandóra képes, az életveszélyes az olyan súlytalan sztárokra, mint McGregor.