Pulai Miklós, „a Miki” számára nevetséges volt a halál. „Soha annyit nem röhögtem, mint az apámmal a szovjet fogolytáborban – mesélte –, meg kellett volna döglenünk, de kifogtunk rajta!” Amikor a Rákosi-kor kellős közepén teniszlabdákkal dobtak célba miniszteri titkárként Olt pénzügyminiszter, e gyilkos, gonosz és sunyi alak ajtajára Bácskai Tamással, és vigyorogtak rajta, amikor kidugta a fejét: „Elvtársak, csak nem lőnek?” És ez a nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is bátor és szabad ember 1956-ban azon is röhögött, hogy párttitkárként beválasztották a PM Forradalmi Bizottságába: „Mondtam nekik, tudjátok, hogy ki vagyok? Mire ők: éppen azért, mert tudjuk!”
Pulai „felemelkedése” jellegzetes munkáskarrier. Apjának a VI. kerületi Szív utcában volt kicsiny cipészete. „Szocdem volt az öregem, sokat olvasó és sokat gondolkodó ember. Nála dolgozni és tanulni kellett – mesélte nekünk, amikor életútjáról beszélt –, kiverte belőlem az érettségit. ’45 tavaszán együtt fogtak meg minket a ruszkik, s már vittek is a kicsi munkára. Az öregemnek és így nekem is jól ment, mert ahogy mondogatta, láb az mindig lesz, arra meg kell cipő és csizma. ’48-ig el se eresztettek. Két dologra volt jó a szovjet: senki úgy nem ismerte az apját, mint én, és rám ragadt az orosz. Itthon aztán a HM tolmácsnak tanított és vett fel, onnan küldtek a Pénzügyminisztériumba. Akkor ugye az volt, hogy a vezetéshez nem köll más, mint olló, orosz szótár és csiriz: olló, hogy kiollózzuk a szovjet utasítást, orosz szótár, hogy nagyjából lefordítsuk, és csiriz, hogy beragasszuk a kívánt helyre. Nálam megspórolták az orosz szótárt.”
Így lett először előadó a bankosztályon – „gőzöm nem volt, hogy mi az a bank” –, majd miniszteri titkár. Közben elvégezte a közgazdasági egyetemet. És fokról fokra nemcsak a szakmai ranglétrán lépett előre, lett titkárságvezető, majd költségvetési főosztályvezető és ’56 elején miniszterhelyettes, hanem ’53-tól a PM fiataljainak szervezője. Az 53-as reformhullám a Tervhivatal és a PM fiataljait – Tímár Mátyás, Faluvégi Lajos, Kopátsy Sándor, Hetényi István, Liska Tibor, Lakos Éva stb. – katartikus élményként érte. Hittek egy rendszerben, amelyet részben az ő segítségükkel építettek ki, majd egymás után leplezték le ennek a rendszernek a hibáit, sőt bűneit. Szembenézni saját hibáinkkal! És kritikusan föllépni ellenük a rendszer középpontjában! Nem írók, újságírók, nem közgazdász tudósok, hanem vezető hivatalnokok voltak, akiken a rendszer működtetése múlt. E mozgolódás volt az első „ifjútörök” mozgalom.
Pulai Miklós hívő baloldali, s ne szégyelljük kimondani, tisztességes és becsületes kommunista volt, mindig rosszkor, rossz helyen. A fogolytáborban vált kommunistává, mert hitt az emberi egyenlőségben, a szegények fölemelésében. ’53-ban lett nagyimristává – „bár erről én se, és ő se tudott”, emlékezett vissza –, ’56-ban kommunistaként állt a forradalom mellé, majd azonnal megalapította nyolcadmagával az MSZMP-t, amikor abban hitt, hogy lesz egy demokratikus szocialista Magyarország és benne egy demokratikus kommunista párt. Úgy hajították ki ezért, hogy a lába se érte a földet: OTP-ügyintéző lehetett. De egész életére reformkommunista, később tán reformszocialista maradt. A soha meg nem valósult emberarcú szocializmus emberarca.
Mindenki tudta a magyar gazdaság csúcshelyein – a Tervhivatalban, a Pénzügyminisztériumban, a Nemzeti Bankban, az Árhivatalban, de még a pártközpontban is –, hogy a legjobbak közé tartozik emberileg és szakmailag. Két dologban külön kiemelkedett. Egyike volt a legtanulékonyabb embereknek. Nem szégyellte sem azt, hogy honnan jött, sem azt, hogy még nem tud valamit. Pontosan tudta, hogy a régi „polgári szakemberektől”, akiket a képzetlen munkáskáderek félrenyomtak, mennyit tanulhat. A hangsúly ezért a mégen volt: megtanulom és tudni fogom! A másik a hihetetlen kapcsolatteremtő és ennek folytán szervezőképessége. Mindig egy csoport közepén állt vagy ült, s mindenki feszülten figyelt vagy elengedetten nevetett – és mindenki oda akart tartozni, vele akart lenni. Egyenrangú, szabadszájú, független és értékteremtő kör volt az övé, amely egyre szélesedett. Barátai, tanítványai voltak tucatjával. Nemcsak egy gazdasági, pénzügyi kultúrát képviselt, de az emberi viselkedés, stílus és modor legszínesebb, legőszintébb civilizációját. A Pulai-naprendszerben az emberség napja sütött valamennyi kisebb-nagyobb bolygóra és holdra.
A hetvenes évek restaurációja idején az elsők között figyelmeztetett a korlátlan eladósodás veszélyeire. A Tervhivatalból, elnökhelyettesként, 1980-ban kezdeményezte a reform újraindítását. Ennek volt köszönhető a kisvállalkozások elindítása, és ezzel indult el az ’53-as és a ’68-as után az a harmadik reformhullám, amely a vállalati intézményrendszer és bankrendszer átalakítását is eredményezte. Nélküle nem lett volna a nyolcvanas évek elejének „kis reformja” és annak összekapcsolása a nyugati nyitással. Egyike volt, aki odahorgonyozta a magyar kicsiny hajót az IMF-en és a Világbankon keresztül, amikor még a hatalmas szovjet ügyelt ránk. És nélküle nem következett volna be a ’87–88-ban megindult gazdasági rendszerváltás. Majd nem szégyellt beletanulni a kereskedelmi banki szakmába a rendszerváltás után.
A magyar reformközgazdaságnak sok arca van. Pulai Miklósé az egyik legrokonszenvesebb: három reformhullámnak volt eszméltetője, résztvevője, hivatali megvalósítója. A felelős államhivatalnok arca az övé. Szakmai igényesség, kormányzóképesség, társadalmi elkötelezettség.
Sokak szerint a konszolidált Kádár-rendszer liberalizmussal leöntött diktatúra volt. E liberalizmus helyett írjuk oda: humorral és öngúnnyal leöntött diktatúra. A rendszer urai Kádártól Aczélig tudtak önmagukon és rendszerükön is nevetni. És mennyire sokféle humor volt ennek a humorral leöntött diktatúrának a hivatalaiban, Pulai nyersebb és Kakukk Marci-féle humorától Hetényi finom és abszurd örkényi iróniájáig, Péter Györgytől Csikós Nagy Béláig, Faluvégi Lajostól Fock Jenő fanyar gúnyolódásáig. A Kádár-rendszer akkor bukott meg, amikor a nyolcvanas évek elejétől elkomorult, s nemcsak a válságot tagadta, de a vidámságot is tiltotta. Most is Pulai Miklós nevetése fog legjobban hiányozni ebben a humortalan, nevetésellenes és embertelen önkényuralomban.
