A mi sebünk – Borbély Szilárd halála

  • Urfi Péter
  • 2014.02.21 16:02

Nekrológ

 

„Drága Szilárd, nem értettelek. Szerettelek.”

Krasznahorkai László

Három nappal ezelőtt sétáltam az utcán, és hirtelen, minden előzmény nélkül – pontosan emlékszem, melyik sarkon – belém nyilallt, hogy mihez kezdenék, ha Borbély Szilárd meghalna. Nem tudom, honnan jutott eszembe éppen akkor éppen ő, de hát végül is elég gyakran eszembe jut, mióta kamaszként megtapasztaltam azt a csodát, amit a Halotti Pompa verseinek olvasása jelent. Azóta sem akadt senki, se élő, se holt, se magyar, se külföldi író, akihez olyan kivédhetetlen közöm lenne, mint hozzá. Nincs tehát abban semmi különös, hogy rá gondoltam, de gyorsan el is hessegettem, hiszen mit is tehetnék mást, mint hogy a szavait, a mondatait olvasom, ismételgetem. És különben is, miért halna meg?

Pedig ha figyeltem, figyeltünk volna, ha lett volna merszünk, hogy komolyan vegyük, amit ír és mond, akkor láthattuk volna közelíteni azt, ami most bekövetkezett. 2011-ben nyilatkozta – és akkor most elkezdem ismételgetni a szavait: „Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam. A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötődni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam. (…) Nem, én nem látok semmiféle utat. De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet, tudod, a családom miatt. Épp csak annyi erőm van, hogy ez eddig még sikerült. Rezeg a léc. El nem tudom mondani, hogy szégyellem magam az egész költői tevékenységem miatt. Ez egy borzasztó szégyen. Gyalázatos helyzet, hogy sorsom megalázó részleteiről még beszélnem is kell. Mert ez valamiképpen a feladatom, hogy vállaljam ezt a dolgot és a vele járó szégyent. De úgy tekintek az életemre, hogy az egy nagyobb erőnek az eszköze. Eszemmel tudom, hogy ez ma a közgondolkodás szerint ostobaság vagy valamiféle pszichés defektus, eszelősség. De mégis azt gondolom, hogy nem én számítok, és ezért igyekszem ráhagyatkozni arra, amit belső sugallatom szerint tennem kell. Hiszek abban, hogy van ilyen költői, írói értelemben vett sugallat is. Ezt próbálom követni.”

false

 

Fotó: Szilágyi Lenke

 

Ha most végre erőt veszünk magunkon, és komolyan vesszük, amit mond, akkor Borbély Szilárd írói munkáját mint felvállalt áldozatot érthetjük meg. Akkor felismerhetjük, hogy miután megtörtént élete legnagyobb botránya, kettős terhet vett a vállára. A saját életét, gyógyíthatatlan sebeit tette közszemlére, miközben számot vetett közös életünk feldolgozhatatlan borzalmaival. A szülein elkövetett bestiális rablógyilkosságot, gyerekkorának traumáit, a kitaszítottságot, a szegénységet, a hittel és a múlttal való küzdelmeit tárta fel, miközben az emberi szellem humanista illúzióit sorra tagadta meg – és közben mégis figyelt arra, hogy ha van lehetőség a reményre, akkor megmutassa azt is.

A Halotti Pompa megjelenése (2004) utáni szépirodalmi munkái, a versek, a drámák és a novellák nem választhatók el az esszéktől és az interjúktól. Mind egyetlen vállalkozás, egyetlen vállalás részei. Borbély Szilárd a saját életét kínálta fel nekünk mint példázatot. Tíz év alatt megteremtett egy sok műfajú, tágas szövegvilágot, amelyet az ő szenvedése tart össze, de nem róla szól. Hanem rólunk. Mindarról, amit végig kellene gondolnunk. Testről és lélekről, születésről és halálról, szülésről és gyilkosságról, szeretetről és gyászról, nemzetről és hitről, szegénységről, művészetről, emlékezetről. Hajléktalanokról, zsidókról, keresztényekről, holokausztról, a magyar vidékről, kommunizmusról, kapitalizmusról, prostitúcióról és technikai civilizációról.

Minden megvan. Most rajtunk a sor, hogy kezdjünk vele valamit. Nem lesz könnyű. Borbély Szilárd szelíd radikalizmusa nehezen feldolgozható állításokat szült, amelyekkel küzdeni, vitatkozni kell. Írásai mögött, fölött mindig ott kísért az a hosszú, sötét árnyék, hogy „Európából eltűnt két-három generáció, és kiheverhetetlen sérülés érte a humanista hagyományt. Halálos sebet kapott az európai kulturális identitás gőgje és arisztokratizmusa. Lerombolódott a művészet esztétikai felfogása és a filozófia magasztos küldetéstudata. Véget ért az egyén méltóságáról és a személyiség integritásáról vallott tizenkilencedik századi hit.” (Auschwitz holnap) Borbély ebből a drámai belátásból indul, innen kérdez és próbál válaszokat adni. Kérdései és válaszai kevésnek – vagy éppen túl soknak – bizonyultak ahhoz, hogy élni akarjon. De minket még taníthatnak élni.

Öt éve mondta: „Amikor a szüleim életének tragédiáján gondolkodtam, meg azon, hogy milyen emberi sorsok vannak, akkor azzal a ténnyel szembesültem, hogy nem csupán váratlanul érte őket a halál érintése, hanem valószínűleg készületlenül is. Megnéztem a rendőrségi akta fotóit, és az édesanyám halotti arcán sem láttam a békét. Az az érzésem, hogy ma meghalnak emberek anélkül, hogy bármiféle tanulsággal is szolgálhatna életük akár önmaguk, akár pedig hozzátartozóik számára. Hogy az életük nemcsak hogy nem a halál felé vezet, de a halálukból a körülöttük állók semmilyen tanulságot nem vonnak le. Nem a saját halálra gondolok, amiről Rilke beszélt majd’ száz éve. Az már elveszett. Saját életünk sincs, akkor hogyan lehetne saját halálunk. Hanem csak annyit próbálnék észrevenni, hogy a halál tanulságokkal szolgál az életre vonatkozóan. Az ars moriendi, a halál művészete igen nagy tudomány, arra jutottam. Negyven után pedig úgy gondolom magamról, hogy ideje elkezdenem készülni a halálra. A jó halálra. És imádkozni a halottaimért.”

Nem tudom, milyen a jó halál, és Borbély Szilárd távozására csakis tragédiaként tudok gondolni. Mégis azt remélem, és talán nem csak az önvigasztalás mondatja velem, hogy a halála segíthet nekünk, tanulsággal szolgálhat számunkra, ha rákényszerít, hogy szembenézzünk az örökségével. Az elkövetkező évek, évtizedek Magyarországának szüksége lesz arra a Borbély Szilárdra, aki ezt írta: „József Attila hirtelen, brutális halála sebet hagyott az emlékezeten, a magyar kultúra emlékezetén. (…) József Attila belelátott abba a mély sebbe, amelyet saját árvaságának történeteként mondott el: egy csecsemőről beszélt, az éhségről beszélt, a szexusról beszélt. És a szeretetről, amely nem emberi érzés. Ebben a mélységben és töménységben már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom. De ez már több is, mint költészet. Ezért válhattak versei vallásos áhítatot keltő médiummá. A mosónő fiának történetét mondta el. Az apátlan árváét. A fiúét, akit fel fognak áldozni. És annak az alázatáról beszélt, aki végül belenyugvással mond igent minderre. Ismerős elbeszélés ez, nagyon ismerős. A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól. De ma nem aktuális.”

Tegyünk róla, hogy Borbély Szilárd története aktuális maradjon.

 

Appendix

„A félelemről kéne még beszélnem. A reggelekről,

amikor izzadságban ébredtem. Emlék nélküli álmok

után. És nem akartam semmit. Eltűnni csak, csendet,

némaságot. Akkor még nem tudtam, mi ez. Aztán

néha eszembe jutott, mi volna, ha? Mi volna, ha

nem lenne többé semmi. Nem kellene mindazt,

amit most csinálok, megtenni. Azokat a dolgokat,

melyeket nem tudok megtenni. Egyszerre véget

érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Legyen vége.”

(Berlin, Hamlet)

Neked ajánljuk