Itt most úgy kéne folytatódnia a szövegnek, hogy: nem búcsúzunk. Nincs miért, hiszen a műve velünk marad, örök. Ja, biztos. De jobb, ha nem áltatjuk magunkat, a filmjei nyilván velünk maradnak, de meghalt, vége van, ki mutat emberségből példát, ki vigyáz eztán a kilakoltatott öreg cigányasszonyra, és ki forgatja le a következő blőd marhaságot sok pénzből a haverokkal? Pedig mind a kettő hiányozni fog. Már hiányzik is.
| ||
Édes anyanyelvünk, a tolvajnyelv
Jancsó Miklós túl a negyvenen lett "igazi" filmrendező. A hatvanas évek első felében, amikor elég vacak volt a helyzet Magyarországon, hátunk mögött a vérbe fojtott forradalom, előttünk valami mérsékelten reményteli konszolidáció, ha kussolok, talán nem visznek el, valahogy csak megélünk, fekete-fehér volt minden, a társadalmi élet ugyanúgy, mint az utcakép. Fekete-fehérben jött a körúton a sárga villamos, és az ajtóknál fürtökben lógtak róla az emberek (ki tudja, jön-e a következő, vagy mikor). Jancsó Miklós persze már az ötvenes években is filmes volt, a Filmhíradónál működött, de nem maradtak fenn pókhálós dobozok mélyén őrzött 56-os felvételei, nem maradt fenn semmi, ő is csak a hazugságokra emlékezett, amikor felidézte a Filmhíradó működését - mi meg nézünk ma hülyén. Hiszen nincs mögöttünk semmiféle vérbefojtás, ellenkezőleg, megnyertük a rendszerváltást. Akkor miért nincsen ez például máshogy? Itt állunk üres kézzel, még apáink szemére sincs mit vetnünk. Legkevésbé arra nyílik lehetőségünk, hogy nyavalyáinkat összemérjük, hiszen döntően megkülönböztet minket a hatvanas évekbéli önmagunktól a tudás, ami csak a mi rendelkezésünkre áll - s aminek birtokosaként szégyellhetjük magunkat csak igazán. A tudás, amit oly hőn áhított a mondott kor embere, hogy még a moziba is hajlandó volt elmenni érte, holott az igazságra ott sem számíthatott. Ugyan a hazug Filmhíradót tán még egy kis szünet is elválasztotta a nagyfilmtől, de utána minden ugyanúgy ment tovább.
És akkor jött Jancsó Miklós, és nem hazudott tovább. Elképzelhetetlenül nagy dolog volt ez, amikor mindenki hazudott, lent és fent, otthon és a munkában, hisz az kellett a túléléshez. S tudható, lehet hazugságok közt, hazugságban élni, csak rosszul. Vagy nem olyan jól, de annál mégis valamivel jobban, mintha nem is élnénk. És Jancsó Miklós hazudhatott volna, mert a hazugságnak volt egy fentebb stílje, ami szinte hősiesnek számított, és a művészek bizonyos csoportja, illetve újságírók részére volt fenntartva - tényleg nem többeknek, még politikusoknak sem. A sorok közötti írás, a képes beszéd. Amikor meg kellett fejteni valamit.
| ||
Elvittek egy csomó embert, a szomszédot, a rokont. Megölték őket. A gyilkosok kinyitották a kapukat egy idegen ország gyilkosainak, akik katonákat és gyilkosokat küldtek ide, mi meg bementünk másvalahová, ahonnan úgy zavartak ki, hogy be is jöttek hozzánk, ugyancsak gyilkosok és katonák, kizavarták az előző gyilkosokat és katonákat, és itt is maradtak a gyilkosok és a katonák is, itt csinálták azt, amihez értettek, formáltak önképükre egy csomó figurát. Akikkel aztán hamar és jó okkal tele lett a tökünk, kimentünk az utcára, hogy elzavarjuk a gyilkosokat és katonákat. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy sikerül is, de aztán csak nem, az ilyesmi nem szokott, s akkor kaptunk nagyon a pofánkra, és még jobban kellett félni, mint addig, de aztán egy idő után kicsit szűnni tűnt a görcs a gyomrunkban, a katonák visszahúzódtak a félvárosnyi laktanyájukba, s a gyilkosok is lejjebb vették a hangerőt.
Tényleg, ki az ördög érthette a napi megélhetési gondjai mellett ezt a tébolyt? Magyarázatért óbégatott ez az egész rohadás. Ja, persze, a papság el volt nyomva, majd elfelejtettem. Csoda-e, ha a mozitól is azt várták sokan, hogy mondjon már valamit. Erről kéne azért, nem? Csoda-e, hogy százszor, ezerszer olvastak többen a sorok között, mint ahányan esetleg tényleg írtak?
Nemhogy az alku (beszélhetsz rébuszokban) hamis volt, de a kép, amit rásózott a vevőre, az sem volt igaz - ilyen nincs. Jancsó Miklós ezért volt problematikus figura valójában.
Mert a kor elfogadott - engedjük meg, értelmiségieknek felajánlott - tempójával nem lehetett kezelni. Pedig aligha van még egy filmrendező ezen a kerek világon, akinek a munkásságát több úgynevezett filmvita kísérte volna, mint az övét. Jancsó Miklós filmjei már az Oldás és kötés (1963) óta folyamatos "viták kereszttüzében" álltak, s ez akkoriban egyet jelentett azzal, hogy van helyük a nap alatt. Vitatkoznak rajta, értelmezni próbálják, már megérte - mondhatta ezt bárki, adott esetben ő is. Csakhogy a róla szóló vitákat aztán az életnek kellett eldöntenie, mert a hazugság nem bagzatható az igazsággal, s ami még rosszabb, a hazugság keretei, játékszabályai sem. Ilyenformán nyugodtan elmehetett a francba a művelt cannes-i Nyugat, s nem sokkal utána mi magunk is, akik úgy értelmeztük, hogy a Szegénylegények, ez az egészen kiváló film, ez a valóban kopernikuszi fordulat a magyar filmművészetben, ez (most tessenek megkapaszkodni!) tényleg nem az ötvenhatos forradalom utáni megtorlásról szólt. Ismételjük meg: nem az ötvenhat utáni megtorlásról szólt. Még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy amikor Jancsó Cannes-ban, akárhol azt mondta nyugati tisztelőinek, hogy nem az ötvenhat utáni megtorlásról szól, hanem valamiről, az izéről, akkor azt azért mondta, mert speciel valamiért a következő filmjét is Magyarországon akarta leforgatni. Mert akkor itt volt a legnagyobb szükség az igazságra. Hazudott volna nyugati ügyfeleinek, hogy itt igazat mondhasson? Nonszensz. De az adott kor előbb vázolt keretei és sorközei közt elfogadhatónak tűnt. Alkalmasint persze azért mondta, hogy nem arról szól, mert nem arról szólt. Hogy beakadt? Persze, hogy beakadt, hisz még egészen túl sem voltunk rajta, még szép, hogy az jutott eszünkbe róla. Sőt, el sem készülhetett volna, ha nincsen az ötvenhatos forradalom leverése utáni világ, hiszen pontosan arra a tapasztalásra volt szükség az elkészítéséhez. De nem arról szólt! S nem is csak a 19. század nekünk oly kedves, mert távoli szabadságának leverése utáni disznóságról, amit a film mutat. Hanem az összes ilyenről, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy álljon ide, guggoljon le, vetkőzzön le, szaladjon, hallgasson, beszéljen, satöbbi. Hogy nekünk pont az a bizonyos fájt ezek közül: szerencsés találkozás, egyszersmind egyéni szocprobléma.
| ||
Technika és rítus
Ám ha mindezt elfogadjuk, mint ahogy oly rengeteg választási lehetőségünk nincsen, akkor lesz igazán nagy probléma nekünk Jancsó Miklós - személye és műve egyaránt. Mert egy elég tisztességes életszakaszt leélt az ország ilyesmire fogékony fele úgy, hogy illőn nemes elfoglaltságnak tartotta Jancsó Miklós filmjeinek megfejtését - s itt nem csak a kényszeres történelmi-politikai aktualizálásról beszélünk már, de szemantikai, sőt szemiotikai problémákkal is szembenézünk, lévén egy brutálisan és kérlelhetetlenül formalista életmű boldog és boldogtalan fogyasztói lehetünk, mely mű viszont csupán az igazság követésében volt következetes e formalizmusában is, eszközhasználatában alig is. Ezért tanácsolhatjuk jó szívvel mindenkinek, hogy a meztelen nőt méltóztassanak eztán az arculatánál fogva szemügyre venni, s majd abban kielégülvén elszöszögni a kiszolgáltatottság ilyen-olyan rendű-rangú módozatain, s így tovább a lótól a számos szamarakig. Előbb a nőket és a gyerekeket, s csak utána a jelentésüket mentsük el.
Mert így az igazság felszabadító erejét utasítjuk el magunktól. Jó, Jancsó Miklós igazságának felszabadító erejét, de ennek nincsen számszaki jelentősége, fölösleges méricskélni, hogy van a világnak, a földi létnek, miegyébnek igazsága, s valahol a sorban, nem is akármilyen, inkább előkelő helyen Jancsó Miklósnak is igazsága. Mert az igazság a szabadság maga, s amint kilépünk belőle, akár csak azért, hogy egy pillantást vessünk rá, hogy milyen is kívülnézetből, csak a korlátokat fogjuk látni, amint vészesen közelednek.
Ez egyszerűen és praktikusan a mondott formalizmus csúcsaira kristályosodott ki igazán, amikor látszólag a keret eluralta a művet, a formalizmus meghaladta önnön merészségét. Sok egyebet nem tehetett, oldani kellett valahogy azt a zavart, mit a marslakó jelenléte szült: nem azt állítjuk, hogy Jancsó Miklós volt az egyetlen igaz ember azon a Magyarországon, csak azt - egyebek mellett hála ennek a formalizmusnak -, hogy ő tudta ezt a legtöbb embernek megmutatni közülük, azért, mert ő beszélt egy sokakat megszólítani képes nyelvet a legszebben, a legizgalmasabban. S miután elmondta vele az igazát, kiderült, másra is használható. Hogy az ember felszabadítsa magát általa.
Itt van ez az ürge, jár-kel, mondja a magáét, egy haja szála sem görbül érte, pedig éppen olyan világot élünk, amikor azt hinné az ember, hogy az ilyesmiért betörik a fejét. Ez meg utazik Nyugatra, ott az a sok vörös hajú pucér nő a filmjeiben, éli világát. Ki védi ezt? A kérdés természetesen az, és nem is válaszolunk rá, hogy: mi. Mi védi?
Mindez úgy a Fényes szelek (1969) idejére derült ki, de egészen nyilvánvalóvá a Még kér a nép (1972) láttán vált. A felszabadító igazság búcsújának pillanata pedig a hetvenes évek vége, az évtized fordulója, a Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro torzóban maradt trilógiája (az Életünket és vérünket lett volna a lezáró darab, de nem volt mit lezárni, többé-kevésbé maguktól is vége lett az addigi dolgoknak kívül a világban ugyanúgy, mint az alkotó pályáján).
Szóval a Fényes szelek arról szólt, hogy el lehet mesélni klassz modern ruhákban, énekelve-dalolva, jó csajok közt, kellemes környezetben is azt, amit a Szegénylegények halálos sáncában egyszer már lehetett. Beszélhetsz úgy is a kiszolgáltatottságról, az egy és oszthatatlan igazság életveszélyes voltáról, hogy közben te vagy az élet királya, s nem egy beteg fogoly. S megteheted ezt, urambocsá, bilincsben is, úgy, hogy a jelenet elején rajtad van, a közepén nincs, a végén meg megint. Ugyanott, ugyanakkor, vagy éppenséggel fontos az a négy év, ami a két film között eltelt. Lásd, néző, az idő halad, emeld fel a fejedet. Balázsovits Lajos és Drahota Andrea, vagy Kovács Kati és Szombathy Gyula olyan szépek a Fényes szelekben, hogy koruk összes KISZ-fiatalja simán adott volna húsz évet az életéből, ha csak két hétig, egy lazább építőtábor idejéig úgy nézhet ki, mint ők, legfőként pedig olyan ruhákat viselhet - közben meg hót ugyanazokat a dalokat énekelték. Jancsó Miklós nemcsak a dalok igazságát adta vissza, de megtalálta a dalolók méltóságát is, holott arról nem egyszerűen azt hittük, hogy elveszett valahol a nagy tolongásban, hanem azt, hogy nem is létezett soha, csak legfeljebb papíron.
| ||
A láthatatlan szobor
Eddig még csak az agyonszakaszolt életmű úgynevezett nagy korszakáról beszélünk. Hiszen zubogjanak akárhogy is most az őszinte könnyek, a valós művészetismereti helyzet az, hogy e korhoz valamiért még illik hozzácsapni az Oldás és kötést, s vége a világnak úgy a Még kér a nép idején. Szevasz, ettől borulunk balra meg jobbra, ami utána következik: egyik fele nincs is, a másik meg elnéző jóindulattal kezelve. Tényleg az ördög sem tudja, miért, talán az értők is belefáradtak megérteni azt, amit nem kellett megérteni, csak észrevenni.
A dokumentumfilmes Jancsó Miklóst a dokumentumfilmes szakma - már ha van ilyen - feltehetően ismeri, mások nem nagyon beszélnek róla, pedig az pont az emlegetett két Jancsó Miklós (az igazmondó juhász és a szabad szellemű művész, vagy ha tetszik, a politikus és a filmes) találkozása. Amikor a takarásból hozott híreket, élőkről s holtakról, temetőkről és vigadókról, például a Kövek üzenetében, vagy a Sír a madár vagy a Hősök tere kockáin - gyakorlatilag ezzel töltötte a kilencvenes éveket.
A saját nagyságát elhagyó Jancsó Miklós, amikor átvált egy kicsiny formára, s e váltást magát is pontosan bemutatja, megokolja és bedugja egy dobozba addigi formalizmusával együtt: A zsarnok szívében emlékszik-e Márkus Lászlóra az, aki álmából fölkelvén is fújja a Greenaway-összest? Jó lenne összenézni a kettőt, megmutatja elég jól, hogy Jancsó Miklós semmiféle szemszögből nem értelmezhető lokális problematikumként. Már amennyiben a tökély probléma. Mi más lenne.
Jancsó Miklós olaszországi kitérőjéről legfeljebb annyit illik ma is tudni, hogy Rómában megállított egy taxit, s annyit mondott a sofőrnek, hogy Párizs. Ki veszi ezt be? Az, akinek fogódzóra van szüksége ahhoz, hogy rövid ideig is érdemes élni, csak éppen nem nézheti meg a Magánbűnök és közerkölcsök című remekművet, mert nem engedik meg neki - hatalomtechnológiai okokból. Mert nincs kéznél recept az igazság és a szabadság e gyilkos kombinációjának leküzdésére. Mi mindannyian elég sokáig voltunk ezzel így - a film tíz évvel a születése után vergődött el egykópiás éjszakai vetítéseinkig. Mert Jancsó Miklós problémás.
S ami tényleg a legviccesebb, az átalakuló országnak, a vezetőinek és a "kulturális életének" sem volt ilyen receptje, sem a mondandó, sem a hang kezelésére. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sem tudott mit kezdeni a magyar Jancsó Miklós szörnyeivel. Pedig ebben a korszakában (Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja, Isten hátrafelé megy, Kék Duna keringő) számolja fel végérvényesen a hagyományos filmnyelvet, saját hagyományait éppen úgy, mint a nyelvet egyáltalán, s tol össze időt és teret, jövőt és jelent, ugyanakkor szét is töri őket, s így teremti meg a magyar posztmodernt: észrevétlenül, ez milyen? E szörnyes legalább olyan "nagy korszaka" Jancsó Miklósnak, mint a "nagy korszaka", de csak annyit vett észre belőle a korszerű tudomány, hogy nem működik a sorok közötti szisztémázás, ami voltaképpen sosem is működött. Akkor mi van, akkor ezeket most újra meg kell fejteni? Ne már! Megfejteni a posztmodernt, uramatyám! Jancsó Miklós ekkor is megmaradt problémának, s ekkor is nagyon szerette mindenki, ki lett mondva, mekkora nagy ember, csakhát.
| ||
Hagyjuk játszani
Van persze hepiend is: akkor jutott megnyugvásra a világ, amikor megadatott neki, tudniillik a világnak, hogy megbocsátó, elnéző lehessen, azt már csíptük. Milyen jó is volt azt mondani, hogy a nagy öreg immár nyugodtan bohóckodhat ásóval, Kapával, Pepével, bármivel, hisz megtette a magáét, megcselekedte, amit megkövetelt a haza, nagy művek sorát hozta létre, hagyjuk most egy kicsit játszani. Ráadásul Jancsó Miklós nagyban meg is könynyítette azok helyzetét, akiknek így volt kényelmes látni, mert hátulról visszafelé látott hozzá "utolsó nagy korszaka" műveihez. Hiszen a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten tényleg egy nettó meghalásfilm, igaz, a szakág kétségkívül kevés őszinte darabjainak egy különösen pimasz egyede, ami a közlemény rubrikába csak azt vési be valami macskakaparással, hogy meghalni szívás, végső soron a legnagyobb.
Tehát nemcsak az isten, de a végén már Jancsó Miklós is hátrafelé ment, lévén e ciklus utolsó darabja az Oda az igazság. Mi tudjuk, persze, meg tán a fentiekből is kitetszik, de azért ismételjük át: nem, nem így van, először az igazság hal meg, az ember csak a végén. De Jancsó Miklós volt oly orcátlan, hogy előbb meghalt, most azzal van tele a sajtó, ahogy Lovasi fátyolos hangjára egy lovas elviszi a révásba, oszt' szevasz. Szóval meghalt, és még csinált hat filmet arról, hogy milyen szánalmas bolhacirkusz ez az egész, s kik is a legnagyobb (értsd: legapróbb) bohócok benne (azok, akik mást gondolnak maguk felől), és ezt már tényleg nem tudta neki megbocsátani senki. A harmadik ilyen filmnél már tüzet okádott mindenki, még utolsó csatlósai is megengedtek maguknak valami szeretettelinek álcázott morgást. Ja, az igazság fáj. Olykor piszkosul.
Utolsó nagyjátékfilmje az Oda az igazság. Aztán meghalt, hamarosan eltemetik, és nem jön vissza többet. Tényleg oda az igazság.
