Peresz hét évtizedes politikai karrierje s negyvennyolc évig tartó parlamenti képviselősége során nyolc választást vesztett el pártjával, és hazai földön sokáig meglehetősen népszerűtlen politikusnak számított. Miközben külföldön a világ vezető államférfijai sorban álltak, hogy megszorongathassák kezét, odahaza előszeretettel okolták pártja kudarcaiért, s élezték rajta nyelvüket a politikusok és az utca népe. Jó esetben naiv álmodozónak bélyegezték, rossz esetben Izraelt az oslói szerződéssel kis híján katasztrófába hajtó, a realitástól elszakadt kártevőnek. Talán kicsit érdes orgánuma is tette, talán olykor kiabálós szókimondása vagy érezhető és olykor éreztetett szellemi fölénye, de a közéletet hivatásszerűen gyakorló kollégái közül kevesen szerették, viszont sokan szerették megalázni s az orra alá dörgölni kudarcait.
Simón Peresz kilógott az izraeli politikusgárdából. Sok szempontból a szintén kissé idegenként kezelt, a jobbközép Likudot végül 1977-ben győzelemre vezető Menáhem Begin rokonítható vele: mindketten a galutból, a diaszpórából érkeztek, noha Peresz 11, Begin pedig csak 29 évesen lépett az egykori Palesztina földjére. Mindketten többször sorsdöntő kudarcot vallottak a különböző választásokon, s mindketten függetleníteni tudták magukat a napi politikai játszmáktól. Noha a politikai paletta ellenkező oldalán, de értékek szerint határoztak alapvető kérdésekben, s mindketten meghitt, érzelmi módon azonosultak a zsidó vallással, a zsidó néppel, s Izrael szolgálatát tekintették életük hivatásának. Egyaránt menschek is voltak, akiket közeli munkatársaik és barátaik nagyra tartottak, akik előszeretettel segítettek másokon, és igyekeztek megtartani adott szavukat.
Peresz magasan fölötte állt a helyi politikusok kulturális színvonalának: szépirodalmat olvasott, verseket írt, számos nyelven beszélt, és irodalmi igényességű beszédeit is maga fogalmazta meg. A nagyvilágra nyitott, érdeklődő, mindig a jövőbe néző és újszerű megoldásokra nyitott ember volt. Több neves művész baráttal dicsekedhetett, köztük a sírjánál az egyik legszebb gyászbeszédet elmondó Ámosz Ozzal.
Igazi országalapító volt, akinek felsorolni is hosszú ideig tart sok évtizedes életművét. Kamaszként elhagyta Tel-Avivot, egy kibucnyik-képző bennlakásos baloldali mezőgazdasági középiskolába, Ben Semenbe költözött. Az ifjúsági falut ideológiával felvértezve, valamint egy szépséges és mélyen baloldali elkötelezettségű feleséggel, Szonjával az oldalán hagyta el, hogy aztán Alumot kibucot megalapítva a szabad zsidók új országát építse.
Onnan szólította el az ország első miniszterelnöke, Ben Gurion, aki a még huszonéves fiatalemberre bízta a védelmi minisztériumban a fegyvervásárlást – mindezt az embargó közepette. Ekkortól, harmincas éveiben érte el hosszú élete egyik legfontosabb sikerét, a dimónai atomreaktor felépítését. Dimónát évtizedekig textilgyárnak álcázva mutatta az izraeli média, de Mordecháj Vanunu dezertálása óta többé-kevésbé egyértelmű, hogy nem sok vég vásznat szőttek a gyárban – viszont a föld alatt egész nukleáris arzenált sikerült létrehozni, amely elrettentő erejével Izrael biztonságának máig egyik legfontosabb letéteményese. Az egyik tévés interjújában elmesélte, hogy miért éppen a franciáktól szerezték meg az atomtitkot. Az akkori vezetés kizártnak tartotta, hogy a Szovjetunió vagy Amerika felszerelné Izraelt atommal, a franciákat viszont empatikusabbnak vélték a zsidók ügyével, mert maguk is sokat szenvedtek a németektől. Peresz soha szinte semmilyen eszköztől sem riadt vissza céljai eléréséhez. Izraelben számos legenda kering Dimónáról. Állítólag már javában zajlott az építkezés, amikor az amerikaiak szimatot fogtak, és hatalmas nyomás alá helyezték a franciákat: az Egyesült Államok az ötvenes évek második felében nagyon nem akart egy atomhatalmat a zűrös Közel-Keleten, és mindent elkövetett, hogy leállítsa Izraelt. A franciák meg is hátráltak, és se szó, se beszéd lemondták az egészet. Ekkor Simón Peresz, a védelmi minisztérium 35 éves igazgatója azonnal Párizsba utazott, s vitába szállt a tekintélyes francia védelmi miniszterrel. Egyszerűen megfenyegette, hogy visszalépésük esetén az arab országok tudomást szerezhetnek eddigi titkos együttműködésükről Izraellel. Ezzel sikerült rávennie a franciákat addigi ígéreteik teljesítésére.
Dimóna mellett Peresz később kulcsszerepet játszott a légvédelmi ipar megteremtésében is, amely az utóbbi években a drónok fejlesztésével a világ hadiiparának egyik fontos tényezője lett. Meghatározó szerepe volt Izrael katonai fölényének megteremtésében, s a szakértők körében nem számított kisebb védelmi tekintélynek az ugyancsak munkapárti Jichák Rabinnál, legfőbb rivális-szövetségesénél. Ám mindig a háttérben ügyködött, nem hordott egyenruhát, s kevés szó esett róla – így mindez nem is bírta hazai népszerűségét feltornázni.
Az 1967-es hatnapos háború után – az akkori teljes politikai spektrum többségéhez hasonlóan – megrészegedett a győzelemtől. Az átütő diadal és a másik oldal tárgyalási hajlandóságának hiánya miatt hamar feladta a kezdeti elképzelést, hogy a földért cserébe békét szerezzenek Izrael számára. A 70-es években a Munkapárt több politikusával támogatta izraeli települések létrehozását az elfoglalt területeken, s csak a 80-as években, az első intifáda, a palesztin felkelés után ismerte fel mindennek Izraelt sújtó veszélyét. De mert és tudott változtatni korábbi véleményén. Az évtized második felétől a palesztinokkal folytatott béketárgyalások egyik legfőbb motorja lett. Szintén háttérbe került életművének többi tette között, de 1985-től (első, 84-től 86-ig tartó miniszterelnöksége idején) ő hozta rendbe a Likud által tönkretett gazdaságot, megfékezte az inflációt, és elhárította az Izraelre leselkedő gazdasági katasztrófát.
*
A nagyvilág viszonylag hamar elismerte érdemeit, s a palesztin békefolyamatért, az oslói egyezményért 1994-ben Jichák Rabinnal és Jasszer Arafattal közösen Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1995-től ’96-ig ismét miniszterelnök volt, de még sokáig váratott magára, míg hazájában is prófétává válhatott. Élete egyik legsúlyosabb csalódása 2000 nyarán érte, amikor a keleti vallásokat képviselő Sász párt ármánya miatt – amelynek követői ígéretük ellenére nem szavaztak rá – az államelnökségért folytatott harcban alulmaradt a kneszetben a meglehetősen szürke és jelentéktelen Likud-politikussal, Mose Kacavval szemben. Ezt felesége, Szonja soha nem tudta megbocsátani a kneszet politikusainak, és amikor Kacav után végül államfővé választották a férjét, nem volt hajlandó beköltözni a rezidenciára, sőt az államfők feleségének kijáró Herzl-hegyi díszsírhely helyett is közös ifjúságuk színhelyén, Ben Semesben kérte temetését.
Peresz végül 2007-től mindent elért, amire valaha vágyott: államelnökként Izrael nemzeti nagypapája lett, s új, elvileg politikai hatalom nélküli, pártok feletti szerepében otthonra talált. Hatalmas nemzetközi és hazai tekintélyével természetesen ekkor is hatni akart, s építeni Izrael jövőjét: egyrészt a technológiai újítások feltételeinek megteremtésén, a startup hatalom létrehozásán dolgozott, másrészt a színfalak mögött a politikában is tovább ténykedett. Mint halála után kiderült, megakadályozta például az iráni atomlétesítmények bombázását, amit Netanjahu és Ehud Barak akkori védelmi miniszter szorgalmazott.
Utolsó éveiben sokat foglalkoztatta a halál gondolata. Már öt évvel ezelőtt kitöltött minden lehetséges kérdőívet a Siba kórházban, s ezekben meghagyta, hogy különböző egészségi vészhelyzetek esetén miként kell eljárni. Ezzel levette a terhet családja válláról, és méltóképpen távozhatott az élők sorából. Agyvérzése után két héttel, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy magatehetetlen marad, s csak életmentő gépekkel tudják meghosszabbítani az életét, kérésének megfelelően lekapcsolták a gépekről. Viccesen mondogatta, hogy „mindenki eljön majd a temetésemre, hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg végem van”. El is jött mindenki Izraelből és a nagyvilágból, de nem csak ezen bizonyosság végett: az egész ország őszintén gyászolta. Élete végére az izraeli jobboldal is elismerte, ha politikai útját nem is, de emberi nagyságát. Egyik fia kérdésére egyszer azt felelte, hogy azt írják majd a sírjára: „Idő előtt távozott”. Betöltötte a 93-at, de mégis idő előtt hagyta magára hőn szeretett hazáját: élete főműve, a béke megteremtése a palesztinokkal befejezetlen maradt, az álmokban többé nem bízó következő nemzedékre vár.
