Általánosan ismert (ahogy a Magyar Narancs idei cikksorozatából is tudható: „Mint szegény Jóska bátyád” – Alkoholizmus Magyarországon I.; A pohár feneke alól – Alkoholizmus Magyarországon II. – A harc), hogy az alkoholizmus milyen súlyos probléma. Sajnos igen magas a visszaesők aránya, és tudomásom szerint az orvostársadalom sem egységes abban a kérdésben, hogy az alkoholizmus olyan betegség-e, ami véglegesen meggyógyítható, vagy csak hosszabb-rövidebb „száraz” időszakok érhetők el. Mi is a szokásos protokoll? Ha a beteg jelentkezik kezelésre, akkor két-három hónapig kórházban van, ahol fizikailag elzárják az alkoholtól, pszichoterápiában részesül, és az elvonási tüneteket enyhítő gyógyszereket kap. A kórházból elengedve általában – eleinte sűrűbben (akár naponta) – ellenőrzésre visszarendelik, majd ennek gyakorisága csökken. Nem csoda, hogy fél–egy év elteltével nagy számban jelentkeznek a visszaesések. Többnyire nincs eléggé hatásos, hosszú távú érdekeltség a beteg és sajnos az orvos részéről sem. Az orvos számára a mai hazai körülmények között nincsenek meg a beteg hosszú távú gondozásához szükséges anyagi és szervezeti feltételek.
| ||
Pedig a problémára valószínűleg lenne – a jelenleginél jobb – megoldás; az alábbiakban erre teszek javaslatot.
A terapeuta, betege, illetve egy harmadik résztvevő – például civil szervezet vagy kórház – állapodjanak meg a következőkben: a szenvedélyétől szabadulni akaró beteg 1,5–2 éven keresztül az alkoholra költött pénzt (vagy annak nagy részét) szabályos időközönként egy zárolt bankszámlára helyezi el. (A harmadik fél elsősorban „lebonyolító”, technikai segítséget nyújt, például gondoskodik a számlák kezeléséről, számon tartja a zárolási időtartamokat stb.) A lényeg pedig az volna, hogy a betegnek ne legyen pénze italra; a zárolt számlán gyűlő pénz zárolás utáni felhasználását tervezni lehet a terapeutával együtt, ami akár plusz egy cél lehet a beteg életében.
A zárolás akkor szabadul fel, ha az előre megállapított időtartamon keresztül a beteg mindig befizette az esedékes összeget. Ha ezt elmulasztja, akkor meg kell vizsgálni annak okát: ha újra inni kezdett, akkor valamilyen szankció következik. (Például a befizetések teljesítésének megszakítása hosszának többszörösével hosszabbodik a zárolási idő. Ha önhibáján kívül mulasztott az illető – elveszítette állását, beteg lett –, nincs szankció. Ezt az okot a betegnek hitelt érdemlően igazolnia kell. Ha a beteg rendszeresen teljesíti megtakarítási vállalását, akkor ezért jutalmat kap. Ennek forrása lehet valamely szponzor adománya, de itt akár az OEP is szerepet vállalhat, hiszen a visszaesők kórházi ápolásának költségét – napi 3000 forint! – megtakarítja.)
A megállapodásnak ki kell térnie arra, hogy ha a zárolási idő letelte előtt mondja fel valamelyik fél a megállapodást, akkor hogyan számolnak el. Természetesen ez jogi kérdéseket is felvet, de a lényeg az, hogy előre, lehetőleg írásban állapodjanak meg erről. Hasonló esetekben az szokott lenni az alapelv, hogy akinek a hibájából megszűnik a szerződés, az viseli a nagyobb terhet.
A beteg által megtakarított összegen a beteg és orvosa osztozik: a jóval nagyobb rész a betegé, a kisebb az orvosé lesz (az arányokról természetesen előre meg kell egyezni). Szintén előre rögzítendő, hogy a megtakarítás vállalásáért milyen többletszolgáltatást kap a páciens. A megtakarítás jutalmazása – mint arra már utaltam – megérheti az OEP-nek, mert egy alkoholista kezelése (például egy májbetegé) milliókat is felemészthet.
További fontos hatás, hogy a pazarló emberből takarékosat nevel. Tételezzük fel, hogy egy beteg havi 10 ezer forintot takarít meg, és ezen 8000/2000 forint arányban osztozik orvosával, s emellett az OEP-től napi 500 forintot kap, ha nem iszik, akkor ez havi 15 ezer forint, vagyis a beteg pénzt keres azzal, hogy nem iszik.
Tudomásom szerint az itt leírtakat még nem alkalmazták. Legcélszerűbbnek azt tartanám, ha 3–5 önkéntes orvos néhány ugyancsak önkéntes beteggel kezdene el egy kísérletet. Olyanokkal, akik előzőleg két-három hónapos elvonókúrán vettek részt.
Összefoglalva: javaslatom célt visz a beteg életébe, hosszú távú érdekeltséget teremt, sőt pénzt lehet keresni azzal, hogy valaki leszokik a szenvedélyéről – feltéve, hogy sikerül megfelelő szponzort találni.
