"A váltás fájdalmas velejárója volt, hogy a piaci versenyben helytállni kényszerülő, ám arra nem képes vállalatokat el kellett adni, vagy be kellett zárni. Mert amelyik állami tulajdonban marad, az továbbra is veszteséges lesz, és úgyis be kell majd csukni - amit jobb mielőbb megtenni, mert úgy olcsóbb." (Kiemelés tőlem - M. Gy.)
Ez az a félig megemésztett tankönyvi gondolatmenet, tipikus fél- (vagy akár kilencvenszázalékos) igazság, ami tényleg rengeteg fájdalmat okozott a rendszerváltás környékén, és azóta is - persze általában nem a hangoztatói számára. Dogmatikus sulykolása szerepet játszott a magyar liberalizmus, kritikátlan elfogadása a magyar szociáldemokrácia hitelvesztésében. Számos olyan eset van, amikor egyáltalán nem biztos, hogy nemzetgazdasági szinten a (gyors) bezárás a legolcsóbb.
Először is, egy vállalat veszteségességét az alacsony hatékonyságon kívül okozhatja monopolista versenytorzítás vagy a versenytársak támogatása más állam részéről. A magyar mezőgazdaság, élelmiszeripar szereplőinek gyakran kellett támogatott versenytársakkal megküzdeniük. Egy másik eset az erőfölénnyel visszaélés, amikor a tőkeerős vállalkozás addig tartja alacsonyan árait, amíg a nála kisebb tőkeerejű, de nem feltétlenül kevésbé hatékony versenytársai becsődölnek, majd utána visszaáll a magasabb árakra, megszüntetve a korábbi látszólagos magasabb hatékonyságot. Az esetek jelentős részében, amikor tényleges hatékonyságkülönbségről van szó, tényleg kárt okoz az állami támogatás (aminek egyik formája lehet az állami tulajdon), de lehetnek és minden bizonnyal voltak olyan esetek, amikor célszerű lett volna az állami szerepvállalás további fenntartása. Különösen akkor, ha a gyors eladás során a vevő igazából csak piacot és nem céget vásárol.
Másodszor, érdemes figyelembe venni az adott vállalat munkatársi gárdájában megtestesülő emberi tőkét, speciális képzettséget, melynek újratermelése komoly erőforrásokat igényelhet. Vannak olyan esetek, amikor ez az emberi tudás elavult, nincs többé szükség rá, más esetekben viszont gondatlan elherdálása nemzetgazdasági szinten nagyobb kárt okozhat, mint - a megfelelő megoldás megtalálásáig - enyhén veszteséges továbbfoglalkoztatása.
Harmadszor, és ez a legfontosabb, meg kell különböztetni egymástól a piaci és a nemzetgazdasági szintű veszteséget. Egy vállalkozás bezárásakor az állam (a közösség) számára rengeteg járulékos költség keletkezik: a munkanélkülivé válók megszűnő adó- és járulékbefizetései, a számukra kifizetendő segélyek, hosszabb távon az esetleges tartós munkanélküliség hatására romló egészségi állapot, a növekvő bűnözés. Különösen jelentős lehet a tovagyűrűző hatás, a csökkenő fizetőképes kereslet miatt más, helyi vállalkozások (például helyben értékesíthető szolgáltatásokat nyújtó kisvállalkozások) bedőlése. És akkor azt a tényt, hogy kevés olyan társadalmi jelenség van, amely jobban roncsolja a személyiséget, a társadalmi kapcsolatokat, mint a tartós munkanélküliség, még figyelembe sem vettük, holott talán ez a legfontosabb.
Adott esetben a vállalkozás vagy állami vállalat életben tartásához szükséges közköltségek jelentősen kisebbek lehetnek, mint a bezárásból adódó veszteség. Természetesen az életben tartásnak is vannak járulékos negatív hatásai: torzítja a piaci versenyt, ronthatja életképes vállalkozások piacra kerülési esélyét, növeli a korrupció lehetőségét, ezért hosszú távon ilyen állapotot nem célszerű fenntartani. De egyáltalán nem mindegy, hogy - különösen tömeges vállalatbezárások vagy éppen válság esetén - a piaci egyensúly a munkanélküliség milyen szintje mellett jön létre. Gondosan mérlegelő és időzítő állami szerepvállalás elősegítheti, hogy a szükséges vállalatbezárások mellett is viszonylag magasabb maradjon a foglalkoztatás. Egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben olcsóbb a veszteséges állami vállalat bezárását minél előbb megtenni, sőt a különösen alacsony magyar foglalkoztatási szint kialakulásában és tartóssá válásában ez a dogmatikus gondolat bizonyosan szerepet játszott.
Remélem, hogy gondolatmenetemből világos, de a félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozom, nem azt kívántam bizonyítani, hogy az állami vállalatokat mindenáron fenn kell tartani, és azt sem, hogy az állami vállalat hatékonyabb, mint a magán. Amellett érveltem, hogy a valóság a mereven alkalmazott, ideologikus téziseknél sokkal árnyaltabb, gondosabban mérlegelő megközelítést kíván. (A Malév konkrét esetében sem akartam állást foglalni, mert nem értek hozzá. Lehet, hogy már rég be kellett volna zárni, az is lehet, hogy szakértő és korrupciómentes állami beavatkozással elő lehetett volna segíteni egy nemzetgazdasági szinten hatékony piaci állapot kialakulását. De a kérdés eldöntése egyáltalán nem olyan triviális, ahogyan azt a szerk. kommentárja elképzeli.)
Molnár György,
matematikus-közgazdász
