A pedagógus értelmiségi kilátásai
A kormány 2011. október 26-án elfogadta a köznevelési törvény koncepcióját. Ne legyenek kétségeink, az Országgyűlés lényegi változtatás nélkül fogja törvényerőre emelni a közoktatást 1985 után a legszélsőségesebben etatista módon szabályozó törvényt.
Loránd Ferenc, az Országos Köznevelési Tanács lemondott elnöke a lapjuknak adott interjújában két momentumot emelt ki, ami véleménye szerint a legkevésbé sem tolerálható: az oktatás központi tartalomszabályozását, és a "normák és szabályoktól" való eltérésre mindenekelőtt szankcióval reagáló pedagógiai szemléletet. Magam ugyanilyen tűrhetetlennek gondolom a pedagógusok egzisztenciális ellehetetlenítését is, s ezen most nem a javadalmazást értem. A koncepció elfogadását követő sajtótájékoztatón Hoffmann Rózsa államtitkár asszony kijelentette, hogy a törvényből nem következnek tömeges elbocsátások és iskolabezárások. Ebben erősen kételkedhetünk, esetleg némi malíciával megjegyezhetjük, hogy azok nyilván a költségvetési törvényből következnek majd.
Ezt a vélekedésünket erősen a bizonyosság felé tolja az interneten megjelent hír a tervezet nyilvánosság elől eltitkolt mellékletéről, amely elbocsátásokról és iskolabezárásokról szól, az eredmény beárazásával. A "háttérszámítás" (vagy hatástanulmány-elem, nem tudjuk) létezését Hoffmann Rózsa is elismerte. A tájékoztatón hallhattuk azt is, hogy a pedagóguséletpálya-modell révén jelentős béremelésre és kiszámítható életpályára számíthatunk, ugyanakkor - mintegy cserébe - megváltozik a tanárok időbeosztása. Az eltitkolt, majd ködösítve elismert mellékletről szóló hírek előtt kérdés volt, hogy miből futja majd az államnak a "jelentős" béremelésre, az újabb információk fényében azonban látható: a letagadott, de elkerülhetetlen és cinikusan tervezett elbocsátásokkal és iskolabezárásokkal megtakarított "Júdás-pénzből".
Az továbbra is kérdés, hogyan alakul majd az a minősítési rendszer, amelynek akadályain a több évtizedes jogviszonnyal, s ebből következően jelentős mesterségbeli tudással rendelkező kollégáinknak is át kell haladni, hiszen - a hírek szerint - mindenkit Pedagógus I. kategóriába sorolnak majd, s a magasabb jövedelmet biztosító további fokozatokba minősítésen keresztül vezet az út. Honnan lesz a gyakornoki had, aki a most aktívak helyébe lép majd, ha a szakképzettség megszerzését sok évig tartó létbizonytalanság követi? Milyen szempontok szerint történik a minősítés? Ennek részleteit a tervek szerint kormányrendelet szabályozza majd, amelyről még semmi érdemlegeset nem árult el az oktatásirányítást végző államtitkárság.
Az eddigiek fontosságát elismerve azonban úgy vélem, leginkább a "kiszámíthatóság" és a "tervezett időbeosztás" tölthet el aggodalommal minket. Véleményem szerint ezek egy tőről erednek: a jelenleg hatalmon lévőknek a mindenre kiterjedő állami ellenőrzés iránti olthatatlan vágyából. Az, hogy az életem kiszámítható lehet, nem tölt el lázas izgalommal. Attól tartok, az ígért "kiszámíthatóság" az akol "otthonosságát" jelenti majd, amelyben a "gazda" jobban tudja nálam, hogy mi jó nekem, ő terel majd oda, ahova jónak látja, s ha elbitangolok, rám ereszti a kutyáit. Nyilvánvaló, ez a kormány a behízelgő, hazug szavak ellenére nem bízik bennünk, ahogy más polgáraiban sem: ellenőrizni, szemmel tartani akar.
Ezt a rám váró birkaságot látom a "változó időbeosztásban" is. A 32 órás, helyhez kötött munkaidő sérelmes, mert jelentős többletmunkát igényel ingyen a tanároktól. Sérelmes, mert kényszerű konfliktusokkal jár, hiszen ugyanarra a munkamennyiségre több eltöltendő munkaóra jut majd, s ki, milyen szempontok alapján dönti el, hogy kik legyenek azok, akik elvégzik ezt a munkát, és kiktől szabaduljon meg a rendszer? A munkakörülményekről, a várható látszattevékenységek lélekölő hatásáról nem is szólva. Leginkább sérelmes azonban a 32 órás kötött munkaidő azért, mert megfosztja a tanárokat az értelmiségi létezés lehetőségétől. Ezt nevezem egzisztenciális ellehetetlenítésnek.
Felmérések szerint jóval több mint 40 órát tölt el egy tanár hetenként tényleges munkával: tanít, készül az óráira, dolgozatfeladatokat állít össze, dolgozatokat javít, versenyre készíti fel tanítványait (ahova természetesen elkíséri őket, akár az ország másik végébe is), értekezleteken, megbeszéléseken vesz részt, végzi a tantestületi közösségi életből fakadóan rá háruló tevékenységeket; és még osztályfőnök is, aki patronálja tanítványai tanügyi s nemegyszer magánéleti gondjait, és kapcsolatot tart a szüleikkel. Például 30 éves középiskolai tanári rutinnal, 150 ezer forint nettó fizetésért, ami pályatársai között nem is számít rossznak. Emellett jó lenne olvasnia is, szakirodalmat, szépirodalmat, sajtót, nem ártana színházba, moziba, hangversenyre járni, minderről eszmét cserélni a kollégáival, barátaival, gondoskodni a családról, ami nyilván nem csak anyagiakat jelent - és kikapcsolódni. Ráadásul esetleg megverte, megáldotta a sors egy mániával, "kontár" "kutatótanárként" mondjuk társadalomtörténeti, helytörténeti kutatásokat folytat, és ezek eredményét publikálja is, meg kurzust tart a helyi egyetemen. Mindezt eddig is igen nehéz volt megvalósítani, állandó hiányérzettel, a naprakész tájékozottság délibábját kergetve, de legalább saját időbeosztással, kevéske lehetőséggel mégis megpróbálhatta, a maga módján.
A kikapcsolódás igényét nem tudom eléggé hangsúlyozni! A napi problémák (hivatásából adódóan jobbára más emberek problémái: tanítvány, szülő, kolléga stb.) tucatjaiból lelkileg és mentálisan kivergődni, legfontosabb "munkaeszközünk", személyiségünk megújításáért tenni, a "világ" dolgaira elemző, érzékeny módon reagálni csak teherbíró, friss, nyitott elmével lehet, s mi már most agyonterheltek vagyunk. Ezt, a nyitottság maradék lehetőségét, a frissesség ritka élményét, a mégis létező szabadságunkat készül elvenni tőlünk az állam, a hatalom. Ez az, ami szerintem a leginkább tűrhetetlen.
Vörös István Károly
középiskolai tanár Pécs
(Lásd még Nagyítás rovatunkat a 12-14. oldalon! - a szerk.)
Vivát közlemény!
November 7-e idén újra ünnepnap volt. Ekkor vehette át ugyanis ifjú kolléganőnk, Iványi Zsófia a jól megérdemelt Junior Prima Primissima-díját, amihez ezúton is szívből gratulálunk: éljen a Zsófi!
A szerk.
"Borzadozva kérdezzük, mi lesz még..."
Magyar Narancs, 2011. november 3.
Kedves Narancs!
A József Attiláról szóló cikketekkel mélyen egyetértek, egyetlen elíráson akadt meg a szemem: JA nem "az 1930-as évek második felében lépett be a kommunista pártba", hanem 1930 második felében.
Üdvözlettel:
Kende Flóra
Helyesbítés
Múlt heti számunk Verzió-mellékletében elcseréltük interjúalanyunk, Mona Nicoara fotóját alkotótársa, Miruna Coca-Cozma képével. Az érintettek és kedves olvasóink elnézését kérjük!
Helyreigazítás
Október 27-i számunk magyar régészetről szóló cikkében azt írtuk, hogy Kálnoki-Gyöngyössy Márton helyettes államtitkárt a kormányfő mentette fel, valójában lemondott megbízatásáról. A tévedésért elnézést kérünk!
